Egy fáradt, kicserepesedett estén letévedtem a Király utca egyik gyér világítású szuterénjébe, vaskos, dúsidomú vörös bársonypárnák és kifakult selymek mögé rejtett dohos falak közé. Szúrós szagú füstölő illata nehezedett a mellkasomra. Nem gondoltam maradni, zavart a tömeg, az elmosódott kontúrok, a józanságomat ingerlő érzékiség. Aztán egy nő elkezdett táncolni, lassan, kimérten, izületről izületre mozdult meg a teste, valami egészen különleges fásultsággal érkezett révületbe.

A tánc az szex. A tánc persze mozgás és közösségi élmény, meg mindenféle energetikai és pszichés trutty is, de azért a tánc nyilvánvalóan szex. Nem is csoda, hogy a tudomány rákapott a tánckutatásra, és a szerencsétlen izomsorvadásos kutatók igyekeznek megtalálni azt a tánctechnikát, amivel sikerül végre néhány órára kitörniük a fehéregerek idegtépő világából.

Nőnapon, március 8-án mutatjátok be a Gyöngyszólamot a Nemzeti Táncszínházban. Három koreográfus (Furik Rita, Horváth Zsófia és Kocsis Enikő) különálló alkotására számíthatunk, vagy egymásra építkező etüdökre?

Már a 17. században is imádták az áttetszően selymes bőrű, ártatlanul, ugyanakkor kiszolgáltatottan pihegő tizenéves kislányokat csodálni, s nincs ez másképp ma sem - egy mese, ami nem veszített a vonzerejéből négy évszázada: a Csipkerózsika.

A sztereotípiák márpedig segítenek eligazodni az életben, mondogatta anyám szigorú tekintettel, miközben szaggatta a grízdarát a levesbe. Mindig hozzátette azt is, hogy csak akkor kezdj el grízdarát szaggatni, édeslányom, ha már végképp senki nem csinálja meg helyetted. Az anyák igazát tesztelni pedig kötelező. Alaposan és mindenre kiterjedően kell megfigyeln ia táncospéldányokat, mielőtt bárhová is bújna velük az ember lánya. Vagy fia.