Nőnapon, március 8-án mutatjátok be a Gyöngyszólamot a Nemzeti Táncszínházban. Három koreográfus (Furik Rita, Horváth Zsófia és Kocsis Enikő) különálló alkotására számíthatunk, vagy egymásra építkező etüdökre?

 

Külön-külön kért fel minket Juhász Zsolt, úgyhogy nincsen dramaturgiai összefüggés a gyöngyszemek között. Nem volt semmiféle koncepcionális fogódzó, mindenki a saját elképzelései alapján hozta létre a saját a 20 perces kis előadását.

Egymásról sem tudtatok?

De, azt tudtam, hogy Furik Rita és Horváth Zsófi is részt vesznek a produkcióban, és azt is, hogy Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház igazgatójának fejéből pattant ki ez az egészen különleges, nőkről és nőknek szóló előadás ötlete. Semmilyen megkötés, szabály nem volt, hatalmas alkotói szabadságot kaptunk – és ezzel együtt nagy bizalmat is.

Kibírtátok egyeztetés nélkül? Nem bújt beléd a kisördög és nem hívtad föl Ritát vagy Zsófit azzal, hogy mesélje már el, miről is fog szólni az övé?

Szerencsére annyira elfoglaltak vagyunk, hogy erre semmi idő nem jutott. Másfél hónapba telt, hogy egy hármas interjút létrehozzunk. Zsófival azért chateltünk egyik éjjel, ki is derült, hogy mindketten fehér ruhát tervezünk. De az csak a közös interjún derült ki számomra, hogy Rita egy esküvőról, Zsófi pedig egy asszony életéről mesél majd.

Te pedig a Fehérnépek!-ben, a lány nővé érésének időszakáról.

Az egyik legfontosabb periódus egy nő életében, amikor elszakad az anyjától és a szerelem, a férfi iránti vágy, a kiteljesedés felé fordul. Érdekes viszont, hogy csak én dolgozom csupa nővel – a többieknél férfiak is megjelennek a színpadon. Bár az én asszisztensem is férfi, drága férjem, Fitos Dezső. Azért azt nem szerettem volna, hogy teljesen férfi nélkül dolgozzunk.

Túlságosan egyoldalúvá vált volna a darab?

Nincs bennem félelem ezzel kapcsolatban, de a Fehérnépek! nem csak nőknek szól, hanem férfiaknak is. Nem akartam elmenni valamilyen feminista irányba, ahonnan már nem látszik, mennyire fontos nekünk a férfi. A férfi a szerelem, a vágyakozás, az erotika – a másik felünk.

Azt mondtad, a darab az anya-lánya viszonyt dolgozza föl. Milyen minőségű kapcsolatot mutatsz meg most: az ideálisat vagy inkább a traumatikusat?

Szerintem a reálisat. Az én művészetem a népi kultúrából, a népi világ hagyományaiból táplálkozik, az anya számomra az ősanya – amilyen a nagyanyám és anyám is. Nehéz sorsú, kemény életet élő, családot összetartó, zokszó nélkül dolgozó asszonyok. Megtanultak szülni és temetni. Azok az asszonyok, akik nem félnek sírni és siratni, megmutatni a fájdalmat. Ebben a folklórkincsben elképesztő jelképrendszer működik, amit a tánc nyelvére átfogalmazni egészen fantasztikus tapasztalat.

A nő tehát kemény és rendíthetetlen, végigkíséri szerettei életét és búcsúzik, amikor kell.

Csak a nő képes lelassítani azt a rohanást, amiben élünk. Sokkal érzékenyebb, mint a férfi, egészen más energiái vannak. Amikor például anyagot gyűjtünk, és a gyimesi csángóknál vagy a kalotaszegieknél élünk, nem pusztán táncot és énekeket tanulunk, hanem életbölcsességet és harmóniát is. A nők a születés és halál titkának őrzői. Ha fáj valamijük, nagyon erősek és csinálják tovább...Nagyanyám egyedül építette föl a házát, miközben négy gyereket nevelt és nagyapám elhagyta. Amikor az orosz katona bement a házba, palacsintasütővel kergette ki, pedig a gépfegyvert is ráfogta. Na, ezt az erőt nem kellene elveszíteni...

Mintha az elvesztés, a fájdalom most elég hangsúlyosan jelen volna a gondolataidban...

Sok veszteség ért most. De dolgozom, azt csinálom amit szeretek, amihez értek és tudod, a tánc a legerőssebb gyógyítás. Van egy jelenet a Fehérnépek!-ben, amikor ruhadarabokat tépünk szét és megtapossuk, miközben azt skandáljuk, „nem jössz többet vissza”. Amikor próbáltuk és hasítottuk a szövetet a lányokkal, és közben kiabáltunk, kiszakadt belőlünk minden. Csodálatos erő van ebben a jelenetben. Most vagyunk a próbafolyamatnak abban a fázisában, amikor már bármi történhet, véresre táncolhatjuk a lábunkat, az sem fáj. Már csak az alkotás van.

Részlet a Kendőmeséből.