Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Erőss Zsolt ismét egy nyolcezressel küzd, a legveszélyesebbel. A nepáli Annapurnát meghódítani nem technikailag a legnehezebb, ám a kiszámíthatatlan lavinaomlások miatt csak kevesen vágnak bele. Lábprotézissel pedig csak egy ember. Erőss kitartása, optimizmusa, életöröme felülír minden általános érvényű szabályt, megváltoztat minden rendszert - ahogy Iyengaré a jógát vagy Ted Shawné a táncot.

Ted Shawn sosem lett volna táncos (így a modern tánc ikonja sem), ha nem kap diftériát. Elücsörgött volna még jópár évet a denveri egyetem kényelmetlen padjaiban, lett volna teológus vagy mozgásterapeuta, ahogy eredetileg elképzelte. De ez a kegyetlen betegség - népnevén torokgyík - mindent megváltoztatott: elvette Tedet a teológiától, de odaadte modern táncnak. A metodista egyház szárnyai alatt tevékenykedő egyetem persze nem nézte jó szemmel Shawn irányváltását, először tőle igyekeztek eltávolítani a táncot, majd őt az egyetemtől - utóbbit jóval nagyobb sikerrel.

Ted simán maradhatott volna egy elfeledett és elbukott diák, ha nem ismerkedik meg későbbi feleségével, Ruth-tal, a táncos-akrobata-színésznővel. Ruth St. Denis volt a múzsája, a partnere, a tanítója. Ketten, nem sokkal házasságkötésük után, megalapították a Denisshawn iskolát, ahol keleti elemekkel fűszerezett modern táncot tanítottak. Itt tanult később Martha Graham is.

A keleti motívumok és balett ötvözése a színészettel - ezt adták ők a világnak. A módszer is különös volt akkor: a zenei vizualizáció, melyben a ritmus, a dinamika, a zene struktúrájának követése egyenértékű volt a mozdulatokkal.

1929-ben azonban a válság tönkretette a tánciskolát, s nem mellékesen a Shawn házaspár kapcsolatát is. A válás azonban újabb fejlődést hozott - legalábbis a tánctörténetben. Ted Shawn ugyanis nyilván annyira megcsömörlött a nőktől, hogy férfitáncosokkal kezdett dolgozni, s megalakította az első csak férfiakból álló tánccsoportot, az All Male Dancers Group-ot. Sőt vett egy farmot, a massachusetts-i Jacob’s Pillow-t, ahol egy erdei fabarakban stúdiót és színházat alakított ki, ahol végre a pasik is elkezdhettek rendes férfitechnikát tanulni. A Jacob's Pillow most egy táncfesztivál formájában (Jacob’s Pillow Dance Festival) él tovább, s az amerikai modern tánc egyik legfontosabb központja. Ted 1972-ben halt meg. 

És nem múlhat el történet idézet nélkül, ezt itt neki tulajdonítják:

"I believe that dance communicates man’s deepest, highest and most truly spiritual thoughts and emotions far better than words, spoken or written." (Hiszem, hogy a tánc sokkal jobban megfogalmazza az ember legmélyebb és legmagasztosabb, legőszintébb gondolatait, hiteit és érzelmeit, mint az írott vagy beszélt szó.) 


kommentek: 0

Tovább olvasom

Olaszország egyik leghíresebb táncművésze és koreográfusa, aki nem csak saját táncnyelvéről híres, hanem az általa alapított iskoláról is, most ismét Budapestre látogat. A magyar származású Susanna Egri, aki már több mint hat évtizede él Torinóban, társulatával, az EgriBianco Danzával április 24-én nyitja meg a Budapest Táncfesztivált

Ön Olaszország első számú balerinája és koreográfusa, Magyarországon született, itthon mégis alig hallunk a munkáiról, ritkán jár Budapesten. Van ennek a távolságtartásnak bármilyen érzelmi oka? Külföldön élő magyar művészektől gyakran hallunk kemény kritikát...

Olaszországban nőttem föl, pusztán ez az oka. Bár valóban Budapesten születtem, még kisgyermek voltam, mikor a családdal együtt Torinóba költöztünk. Édesapámat futballedzőként sokfelé hívták, végül Olaszországban maradtunk egészen a második világháború kezdetéig. Akkor a családot hazarendelték, így visszatértünk a magyar fővárosba, itt vészeltük át ezt az időszakot. Édesapám akkor a világ legjobbjának tartott, legendás piemonti csapatot edzette. Őket érte az a tragikus baleset 1949-ben: Lisszabonból hazafelé a repülőjük egy templomnak ütközött és lezuhant. Mindenki belehalt. Ő is a gépen volt. Abban az időben kaptam meg életem első szerződését, ráadásul rögtön prima baelrina lehettem volna a firenzei Operánál. A tragédia után azonban a családom mellett szerettem volna lenni, Torinóban, úgyhogy valamilyen biztos megélhetés után kellett néznem. Elkezdtem televíziózni, sőt alapítottam egy iskolát is. Mindent az elejéről kellett kezdenem: megteremtettem az anyagi hátteret, miközben a saját technikámat, saját tudásomat is fejlesztettem.

Az olasz balettélet elég konzervatív volt ekkoriban, a közönség körömszakadtáig ragaszkodott a klasszikusokhoz. Nehéz volt új műfajokra szoktatni a nézőket?

A balett nem egy statikus dolog, mindig fejlődik, megy előre, képtelenség megállítani. Furcsán néztek rám persze, sőt néhányan bolondnak is tartottak, amiért egyszerre tanultam klasszikus balettet és mozgásművészetet, de én már akkor hittem abban, hogy ez a jövő tánca.

A kortárs balett?

Nem szeretem ezt a szót, hogy kortárs, olyan otrombán kopog. Inkább jelenkorinak nevezem ezt a műfajt. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy szükséges a balett-előképzettség, már nincs éles különválás. Mikor én a híres balettmesternél, Nádasi Ferencnél tanultam tényleg senki nem értette, mit keresek Berczik Sára mozdulatművész óráin is.

Milyen a magyar mesterek megítélése külföldön? Talán kevesebb elfogultsággal szemléli a működésüket, mint mi.

Nagyon tehetségesek, elismertek ma is, Nádasi pedig akkoriban az egész világon ismert volt.

Most is dolgozik együtt magyarokkal, a Győri Balettel például.

Igen, folyamatos az együttműködés velük, néhány éve ők is vendégszerepeltek nálunk, de sokszor jön a mi társulatunk, a EgriBianco Danza is Magyarországra.

Három darabot hoznak most. Hogyan választottak?

Nagyon széles a repertoárunk, nehéz volt kiválasztani a fesztiválra ezt a hármat. Olyan baletteket mutatunk be, amelyek nem pusztán gyönyörködtetnek, hanem gondolkodásra késztetik a nézőket. Ne egy könnyen felejthető estére számítsanak, gazdagabban távozik majd, aki részt vett benne. Az első, a Da nobis pacem a lélek békéjéről szól, a ma emberének hiányérzetét önti mozdulatokba, Sokszor nem tudjuk már mibe kapaszkodjunk, mihez térhetünk vissza, hol a nyugalom – ezt feszegeti a darab. A második, a Menyegző (Les Noces)egy házasságba kényszerített fiatal pár szorongását dolgozza föl. Az elrendelt és mások által szervezett esküvő nem tölti el örömmel a házasulandókat, a darab ezt a lelkiállapotot, az ő félelmüket jeleníti meg. Feloldásként pedig az Amor di Mundo-val, egy nagyon szórakoztató, lezser és jó hangulatú, kifejezetten életigenlő koreográfiával búcsúzunk, ami a nemrégiben elhunyt Cesaria Evora dalaira támaszkodik. Aki látja, azonnal a színpadra szaladna táncolni, együtt a többiekkel. Mindhárom darabot Raphael Bianco jegyzi, mégis olyan, mintha három különböző koreográfus csinálta volna. Egészen elképesztő.

Mindig nagyon elismerően nyilatkozik a vezető koreográfustól, Raphael Biancoról. Hogyan dolgoznak együtt, kinek az elképzelése érvényesül, ha ellentét van önök között?

Minden új koreográfia előtt megbeszéljük, hogy miről fog szólni, Raphael megosztja velem az elképzeléseit, de a munkát aztán egyedül végzi el. Nem megyek be még a próbákra sem. Aztán mikor elkészült, megnézem én is, elmondom az észrevételeimet, de aztán rajta áll, hogy mennyit fogad el belőlük. Tiszteletben tartom a munkáját, azt gondolom, aki koreografál, azé a felelősség is. Konfliktus ebből soha nincs, nagyon hasonlóak a nézeteink...Hogy is mondják? Egy húron pendülünk.

Táncol még néha?

Nem, de még tanítok. A tánc műszere a test, nem szabad túlzásba vinni az erőltetését. Persze valamit mindig mozgok, egész életemben ezt tettem, most sem fogom abbahagyni.

A társulat három darabja a Nemzeti Táncszínházban látható majd, április 24-én, este 7-től.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Bajban vagyok a versenytánccal: művészetnek merev, sportnak túl kecses. Végül meggyőzöm magam, az RSG vagy a jégtánc is sport. Vagy tánc? A műfaj nyugtalanító kettőssége a Csillag születik most futó évadjának egyik március végi adásában birizgált fel ismét. A Latin Carneval olyat mutatott, amiből éppen azok a zavaró kis nüanszok hiányoztak, így önfeledten veszíthettem el a sportnéző attitűdöt. Maradt a puszta szórakozás.

A versenytánc per definitionem - feltéve, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság állásfoglalását szabálynak fogadjuk el - sport. Erőnlétet, rugalmasságot, jó állóképességet igénylő mozgásforma, amit mérhető állagúra rendeztek, így versenynek is megteszi.

Néha ijesztően kicsavart és minden ösztönösségtől megfosztott, kicsontozott táncnak tűnik, máskor bravúros együttműködésnek, hihetetlen figyelmet igénylő, aprólékosan kidolgozott mestermunkának. De lehet ez akár a béna és a profi közti metszésvonal laikus megfogalmazása is.

Viszont a Latin Carneval pont a kényes kérdésekre adott megnyerő válaszokat: hogy tényleg muszáj minden standard táncosnak ugyanúgy öltözni, ugyanúgy mosolyogni, vagy hogy valóban valamilyen kényelmetlen fintorba ágyazva kell hangsúlyozni a nőiességet vagy a férfiasságot? A válasz egy üdítő és meggyőző nem. Bár a szabályzatban viszonylag sok tétel indokolja ezt a kényszerességet.

A ruházat például sarkallatos kérdés: ha nem szabályszerű, ki is zárhatják a táncost a versenyből (mint minden tisztességes sport esetében). Minden versenyen ott ül egy döntnök, aki azt vizsgálja, hogy az adott ruha vagy figura, a korosztályhoz, és kategoriához mérten szabályos-e.  A kezdő, azaz D osztályban a ruhára nem lehet flitteres, strasszos, sem csillogó például. De éppen ennyire fontos az is, hogy az adott osztályban milyen figurákat táncolhatnak a párok. Erre jött létre a figurakatalógus intézménye. Nagyszerű találmány.

Minden társastáncnak megvannak a katalógusba rendezett alapfigurái - az angol keringőtől a cha-cha-cháig. Standard tánc az angol és bécsi keringő, a tangó (hiába argentin eredetű), a slowfox és a legcukibb, a quickstep.

Külön csopotrba tartoznak a a latin-amerikai táncok: az afrikai eredetű szamba, rumba,mambó és a jazz-kor hagyatéka, az afro-amerikai gyökerű onestep, jimmy, charleston és black bottom. Kihagyhatatlanok.



kommentek: 0

Tovább olvasom

A táncmániásoknak (éljenek soká) a tavasz igazi kezdetét a táncefsztiválok jelzik.  Mint rendes embernek fák mélyén az ibolya, vagy a mezőn a százszorszép, olyan ez a mozgásszínházba habarodott elvetemülteknek. Először a budapesti, aztán a veszprémi, és a tavasz fehérhúsú derekán pedig a győri. Bár a veszprémi szegény imbolyogni szokott a programok egén, de idén is drukkolunk, hogy a Keleti Éva fotóján tizenéve magát hirdető fesztiválprogrammal legyen tele a királynék városa...Mégiscsak Veszprémben kezdődött.

A Budapest Táncfesztivál április 24-29 között rabolja el a családtól és a munkától a kortárs tánc szerelmeseit. Az idei durranás a Compagnia EgriBiancoDanza lesz, Susanna Egri vezetésével, aki az olaszok egyik legkedveltebb és legismertebb koreográfusa. Budapestre három darabbal érkeznek: a Da nobis pacemmel, a Menyegzővel, és az Amor di Mundoval. Utóbbi a nemrég elhunyt fantasztikus énekesnőnek, Cesaria Evorának állít emléket.

Megnézhetjük Hámor József koreográfiáját, a Gangaray Dance Company előadásában, Mein kleiner Blumengarten címmel. Már próbálnak, ezt bizonyítják Boda Gábor képei...

A kalsszikus vonal kedvelőinek is lesz egy-két jó estéjük: a fesztiválon hét kivételes koreográfiával lesz jelen a South Bohemian Ballet és a Ballet Prague Junior, akik többek között a világhírű cseh koreográfus, Jiří Kylián Un ballo című művét hozzák sőt a legismertebb Maurice Ravel-mű, a Bolero újraértelmezését is színpadra viszik, Egerházi Attila koreográfiájával. A videón még lent van a függöny, a fesztiválon gördül föl...

De olyan előadások is bekerültek a programba, amelyeket már láthattak a premier-hívők, ilyen a Badora Társulat Rómeó és Júliája, Frenák Frissonja, a Budapest Táncszínház Sec-je, Bozsik Ezeregyéjszakája.

A tánc világnapján - amit 1983 óta Jean-Georges Noverre születésnapján tart a táncvilág - gálaest és örömünnep. Tavaszra föl!

kommentek: 0

Tovább olvasom

A szexualitást egy tehetséges faun, nőként vagy férfiként is meg tudja élni egyszerre, bár a naiv gyönyör „jutalma” a kiszáradás, a kiégés. Duda Évát kérdeztem a két évvel ezelőtt bemutatott, de most ismét színpadra állított Faun című koreográfiájáról, ami most utoljára lesz látható a Nemzeti Táncszínház színpadán.

 

Köztudott rólad, hogy nem történetekhez találsz táncost, hanem a kiválasztott táncoshoz illeszted a koreográfiáidat. A Faunt kire írtad?

A Faun egyik különlegessége, hogy rendszeresen férfi személyesíti meg, a faunokhoz kapcsolódó művek a férfias erotikát, szenvedélyt és csábítást mutatják be. A mi rendhagyó előadásunkban a főszereplő nem férfi, hanem nő, Jónás Zsuzsa, aki a nemiségen túl egy sokkal mélyebb, ősi vágyat jelenít meg.

Ez feminista kritika vagy csak másik nézőpont?

Nem gondolnám feminista kritikának. Jónás Zsuzsáért „kiabált ez a szerep” és ő van olyan sokoldalú, univerzális tehetség, aki képes arra, hogy ezt a nagyon rétegzett, bonyolult lelki és testi történetet bemutassa. Azáltal pedig, hogy a faun nem férfi, a karakter kitör az általánosításból és alkalmas sokkal összetettebb nyelven szólni.

Milyen ez a nő, aki faunként él?

Ez a nő elsősorban egy mítikus erotikus lény, akiben a férfi és női energiák összegződnek, a szexualitást pedig nem a nőiség vagy férfiség, hanem az ösztön és vágy mentén éli át. Ugyanakkor van benne áldozatiság és kiválasztottság is egyszerre. Eldönthetetlen az is, hogy faun vagy nimfa, mert igazából mindkettő egyszerre.

A szenvedély, amit megfogalmaz transzcendens, feloldozó és lelket nyitogató vagy épp ellenkezőleg, bűnös, mocsaras érzés?

Ez is többértelmű, hiszen maga a faun egy misztikus, félig emberi-félig állati lény, de az én szereplőmnek éppen ez a szenvedély lesz a veszte. Naivan kínálja föl magát férfiaknak és nőknek, elsodorja és leigázza a vágya, képtelen uralkodni fölötte. A darab végére megszűnik létezni, félhalott állapotba kerül, és csak az utolsó pillanatban találkozik a másik faunnal, aki megmenthetné.

Eltávolodsz Nizsinszkij balettjétől. Az Egy faun délutánja mennyire dolgozik ebben a darabban?

Az adaptáció onnan indul, de szélesebb helyzetet kínál, a középpontban a dekadencia, a hanyatlás folyamata áll. Többet beszél közben az ösztön hatalmáról, a bűnbeesésről, a kiszolgáltatottságról, tényleg elrugaszkodik az eredeti történettől. De éppen száz év telt el Nizsinszkij bemutatója óta, azóta sok minden történt, fontos, hogy ez érezhető legyen. Nem egy relikvia felújítását akartam létrehozni.

Az áldozatiság, a kiszolgáltatottság, az anyagi világba való kínzó beleragadás a Lovakat lelövik, ugye? című darabban, ahol te voltál a koreográfus, szintén megmutatkozik.  Ez a te témád most, vagy véletlenül alakult így?

A Vígszínházban felkérésre dolgoztam, ilyen értelemben nem saját ötletből született a téma, hiszen benne van az írott műben, de az sem véletlen, hogy megtalálnak engem ezek a darabok. De a Lovakban inkább a végállapot maga, a teljes kimerültség határán működő lelki folyamatok a fontosak. A szereplők, akik egy maratoni táncverseny résztvevői, néhány hétnyi tánc után a hajszoltságtól elveszítik szinte az identitásukat is a siker, és az anyagi javak reményében. A múlt században, a világválság után valóban rendeztek ilyen versenyeket, ezzel szórakoztatták a közönséget, az elszegényedett emberek pedig így próbáltak pénzhez jutni. Eltér a két jelentéstartalom, hiszen a Faun mitologikus alak, ennek a darabnak pedig konkrét előzményei vannak, de valamiképp mindkettő az anyagi világ áldozatairól szól.

Min dolgozol most?

Májusban lesz After címmel premierem ismét a társulatommal. Tulajdonképpen krimi, egy család életén keresztül mutatunk be egy krízishelyzetet, az apa, a férfi szemszögéből. De sokat még nem árulhatok el, ahogy te is mondtad a legelején, a táncosok nálam kreatív alkotótársak is, tehát a próbák ideje alatt ők is alakítják a történetet.

De mi okozza a krízist?

Hát manapság elég csak körbenéznünk, de az előadásban éppen ez marad homályban. Egészen a darab végéig nem lehet tudni, mi a kiváltó oka az apokaliptikus helyzetnek. Májusban kiderül.

kommentek: 0

Tovább olvasom

HTML