Nincs olyan kis tisztása a magyar közélet erdejének, ahol most kissé jobban szűrődne át a fény a novemberi ködön. A táncművészet ugyanúgy elszenvedi a központi támogatás csapjainak elzárását, mint az alternatív színházi társulatok. Hiszen többségük olyan hazai együttes, ami nem kötődik kőszínházhoz, sokkal inkább olyan befogadó intézményekben élik életüket mint a Trafó vagy a Nemzeti Táncszínház. Tiltakoznak a társulatok a tervezett 2,4 milliárdos zárolás miatt, tiltakozik minden, ami független próbál lenni és művészet. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig 2012 novemberéig nem kötötte meg a - törvényi előírások ellenére - támogatási szerződéseket.

A tiltakozás viszont szinte megszokott zöreje az ősznek és tavasznak. Az már kevésbé, hogy nyilvánvalóan pénzhiány miatt fújnak le egy bemutatót - és ezt közzé is teszik. Duda Éva Társulata az első. 

"Sajnálattal tájékoztatjuk nézőinket, hogy a kormány legújabb intézkedései következtében a Kultúráért Felelős Államtitkárság döntése alapján a független együtteseket érintő pályázati támogatások egy részét zárolják. Többek között a Duda Éva Társulat működését is befolyásolja ez a döntés. Az együttes az Átrium Film-Színház nyitása alkalmára tervezett, valós nézői emlékekből és történetekből készülő bemutató előadását nem tudja bemutatni a fent említett financiális hiány következtében" - látott napvilágot a hír.

S hogy valóban groteszk legyen a helyzet, a bemutatásra nem kerülő darab a családon belüli összetartozás erejét volt hivatott táncnyelven tárgyalni. 

After. Ever After. Happily Ever After!

Egyszer csak történt valami. Egy törés.
A Családban férfi, nő és gyerekek. 
Különös belső történetük, élethelyzeteik, 
tragikomikus jelenetek álomszerű képekben.
Túlélők, vagy újrakezdők? Vagy csupán a férfi
emlékezetének képfoszlányai? Furcsa társaság.

Mikor a halál végre elválaszt, valahol ott kezdődik a szerelem. Vagy ott válik bizonyossá? Letaglózó, grandiózus, okos és szívet gyönyörködtető Bozsik Yvette szombaton bemutatott Orfeusz és Euridikéje. Egy vágy sem maradt feldolgozatlan, egy arcél sem önazonos. Ha Bozsiknak vissza kellett térnie, hát visszatért.

Az első képben Euridiké élettelen teste leszáll az alvilágba, Orfeuszt (Samantha Kettle) a Halál (Vati Tamás) kerüli tükörbelső-bibliájával, minden fekete, csontig, velőig fekete. Fekete gyász és fekete vágy a túlélhetetlenre - Orfeusz férfi öltönyében nőtlen nő, a Halál fekete estélyiben a nőt elragadó férfi. Orfeusz pedig megköti a saját szerződését, elvarázsolja tehetségével az alvilág lényeit, szerelmes Euridikéje után ered. Bozsik követi Gluck operáját és példaképeinek, Pina Bauschnak és Mary Wigmannak precíz, lényeglátó fogalmazását. 

Ámor (Góbi Rita) egy zöld műanyaglabdába zárva-játszva, vörös pilleszárnyakkal ékesítve, kissé hasznavehetetlen, egzaltált, kótyagos jelenség benyomását keltve érkezik Orfeusz segítségére, meggyőzi, hogy nem kell már soká gyötrődnie, a nő nemsokára előkerül és az övé lehet. Egy feltétele van: nem nézhet rá, míg vissza nem térnek mindketten a valóságba.

Leszállni a halálba az életért - Orfeusznak esélye sincs a győzelemre. Csak hite van, meg szenvedélye, csak teste van és vágya. És akkor, mikor veszít, üressége van. Egymás nélkül a másik hiánya van csak felöltöztetve az élet jelmezeibe, a halál azonban visszaadja a nőnek a nőséget, a férfinak a férfiséget, a második felvonás már erotikus-gyönyörű egymásratalálásban    borzong. Amíg Orfeuszt nem ragadja el a vágy és a félelem, amíg Euridikét nem kezdi el fojtogatni a rettegés a szerelem elveszítésétől. Mert a félelem új szabályt ír -a bizalmatlanságét. És hiába a küzdelem, a hűség, hiába a cselekvés. Ámor védtelen, szárnyak nélkül, csapzottan kerül ki a harcból. 

A szubtilis, először csak szégyenlősen rejtőzködő, majd kibomló utalások feszült, felismerő figyelmet kívánnak a nézőtől, ami elhozza azt a hazai színpadok körül ritka érzést, hogy ezt az élményt haza kell vinni. Hogy még egyszer meg kell nézni, mert nem fedeződhetett - vagy lepleződhetett le - minden apró részlet. 

Miről is szól? "A szerelem visszaszerzéséről a haláltól. A szerelem, azaz a szenvedély megmentéséről. A társtalanság, a magány elutasításáról. A szenvedélynélküliség lehetetlenségéről, az élet próbatételeinek vállalásáról, és azok jutalmáról, az élet beteljesüléséről" - Bozsik szerint. Mégsem himnusza ez a szerelem érzésének, sokkal inkább a szerelemtelen élet naturális és nagyon valószerű tükre. Az üresség, a magány és a hiány párlata, fájdalmas és mégis gyönyörködtető kétórája.

S hogy Orfeusz átviszi-e a szerelmet a túlsó partra? Azt mindig az adott pillanat döntheti csak el.

Bozsik Yvette társulat, Orfeusz és Euridiké, november 17. Művészetek Palotája

Ritka, hogy bárki (ön)tudatlan csöppenjen bele egy bharata natyam előadásba, ha mégis megtörténik vagy tizenkét perc múlva elmenekül, vagy aztán minden következőre vadászni fog. Hátha ismét része lesz a teljességben. 

A bharata natyam egyszerre az indiai táncdráma és egy szakrális női templomi tánc, a dévadászi művészet utóda. Ma már csak az első minőségében, színházi előadások alkalmával találkozhatunk vele, itthon a Sivasakti Kalánanda együttes űzi. 

Ha a századforduló szigorú balettjéből kitörni vágyó táncosai nem találják meg a csábító, fűszeres keleti kultúrát, az indiai táncosnőket a mai napig prostituáltként tartják számon. Szerencsére azonban a nyugati ámulat fölemelte a korábban a templomból kiszakadt, s a királyi udvarok szajháivá degradálódó táncosnőket, s ma már minden középosztálybélinek kutya kötelessége hagyományápolni. Nem mellesleg pedig megszületett a modern tánc, lekerültek a tütük és elindult a természetesség meghódítani a világot jelentő deszkákat. Ami egy paradoxon, látva a bharata natyam technikáját, ami bár lenyűgöző, mégis, az utolsó szemforgásig és lábdobbanásig minden szigorúan előírtnak tűnik.

A technika egyrészt tánc, másrészt gesztus, abhinaja (az abhinaja a nagyon karakteres kézjelek, a kifejező, szinte elnagyolt arcjáték és a színészi játék). Az előadás sorrendisége is fontos, megbonthatatlan: a kezdet a puspándzsalí (a virágáldozat), folytatódik az alarippuval (bemutatkozó tánc), a kautvammal (istent dícsőítő költemény), ezt követi a dzsatíszvaram (lépéskombinációkból álló tisztán technikai tánc) és a sabdam (valamely istenről szóló történet elmesélése). Az előadás csúcspontja a varnam (vegyes technikájú tánc), majd következhet a padam (dal), kírtanam (imádság) és végül a tillána (virtuóz záró tánc). 

A Sivasakti legújabb darabja, a Karma, az élet játéka - amellett, hogy mozgásvilágában és jelképrendszerében is végigjárja a klasszikus bharata natyam koreográfiát - hihetetlen gazdag asszociációkon, bonyolult jelképrendszereken keresztül, mégis finom naivitással mutatja be az élet törvényét, a karmát. A karma itt (és egyébként sem) nem az eleve elrendeltségről, hanem a döntések erejéről szól, arról, hogy az életjáték minden szereplője minden pillanatában döntést hoz, s ezek a döntések befolyásolják minden szereplő sorsát - esetünkben azt, hogy ki nyeri meg a játékot. A társasjáték, ami a darab - és a dráma - keretét adja nem más, mint a "Ki nevet a végén". Spoilerezés ide vagy oda, annyit elárulhatok, senki.

Miközben a játékosok próbálnak tisztességesen, kevésbé tisztességesen, a játékmestert kijátszva a célba jutni, életre kelnek a mezők. Kígyók tekeregnek, tüzek fakadnak a takarásból, víz csobog a plüssmezőn keresztül, szeretet éled, mígnem bezárul a kör - s nincs vesztes egy sem. És nincs nyertes sem.

A Sivasakti olyan kultúrtérbe kalauzol, ahol a megszokott megértés és esztétika nem működik, a kritikus elme kapaszkodó nélkül billeg, ahol minden mást jelent mint várható, ahol a nő valóban nő, de gyerek is, a sors valóban irányít, de unatkozik is, a tárgyak tényleg élettelenek, de azért élnek is. Kedves 75 perc azoknak, akik nem félnek játszani.

Sivasakti Kalánanda, Karma, az élet játéka, Nemzeti Táncszínház, november 15.

Zwang auf Frühlichkeit - jutott eszembe, milyen egyszerű Bach zenéje közben németül gondolkodni, annak, ak iegyébként is persze német. Magyarul sem bonyolult, csak kevésbé patetikus: a vidámság kényszere. Fokozva, amit az Angyalok üzenete ad, az a kívülről parancsolt belsőnek látszó vidámságkényszer. 

Az Angyalok üzenete légiességet, vidámságot, a gravitáció leküzdésének örömét hivatott megjeleníteni. Szállnak is a pasztellszínű selymek, szökkennek a táncosok, hol együtt, hol külön-külön, mosolyuk mint kifutón botladozó kezdő manökeneké, akik még a szépséget a jó közérzettel azonosítják. Bach viszont mindig gyönyörű és letisztult, teljes és megrendítő, megmenti a koreográfiát, a táncost és a néző lelkét. Ami már készül a szerb vagánykodásra, lövöldözésre, a mediterrán vaskosságra - a Menyegzőre.

Amit ismét a zene visz el a hátán, mert a második etüd  - szemben az angyalok túljátszott örömével - kevés energiában, lendületben, vágyban. A férfiak nem elég macsók, a nők nem elég szenvedélyesek. A balkán esküvő hálás téma lehetne, mégha úgy is dönt a koreográfus, hogy jóízű klisékben fogalmazza meg. A Menyegzőnek viszont sikerült érzelmileg felépítetlen íven halálba és születésbe csúsznia, s megrajzolnia a szenvedő férfiből szenvedő apává válás diagramját.

A Boleró a darab, amit a közönség mindig kér, vallja Markó, és ez egyértelmű is a közönség soraiban ülve. Hat fekete asszony, hat fekete férfi előtt ülve, fejfényben, középen a törékeny mégis hajszolt és erős Vágy vonaglik - erős benyomás. Kicsit lorcás az elgondolás, kicsit saurás a megjelenítés, de gyönyörű a kép. A Vágy végigdolgozza a darabot hihetetlen energiával, a hat pár blokkolja, szereti, nyírja, amire éppen képes. Végül a Vágy az úr, hiszen együtt születik a fogantatással és túléli a saját halálát is.  

A Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balett élete mostanában elég zaklatott. Az elmúlt hetek eseményei, a többi táncegyüttes reakciója a győrieknek kiosztott pénzre, Markó interjúi nyilván nem tették könnyedebbé a hétfői előadás hangulatát. Leválasztani a társulatot a koreográfusról - pláne, mikor minden mozdulat ilyen mélyen tükrözi Markó gesztusrendszerét - lehetetlen. S bár a harmadik etüdre (Angyalok üdvözlete, Menyegző, Boleró) szinte sikerülhetett is volna, az est azzal zárult, hogy Markó balerinájába csimpaszkodva kiállt a színpadra és elmondta, méltatlan támadások érték, de a balett és a szeretet segíti útján. És a hirtelen levezényelt tenyér-táncból, amit a közönség soraiban ülők bársonyos tekintettel és lelkesült figyelemmel követtek, úgy tűnt, a nézők is kísérik és segítik ezen az úton. Akárhová vezessen is.

Gyerekelőadássá emelkedett - vagy süllyedt, ki tudja - Marius Petipa 1890-es koreográfiája, Csajkovszkij talán legismertebb balettje, a Csipkerózsika, még akkor is, ha a szentpétervári balettegyüttes nem adta meg magát a Disney-elbeszélésnek, hanem valóban az eredeti, Charles Perrault-mesét keltette életre. A tündérerdő ügyetlenül festett díszlete a mozgalmas színpadképhez szokott szemnek sutának, a szólók és duettek utáni ünneplések avíttnak tetszettek. És mégis, tetszettek, mert megmaradt a mese varázsa, akkor is, ha az alvó szépséggel töltött két óra néhol inkább egy émelyítő Sugar-shop kóstolásra emlékeztetett, mint színházi élményre. Besurrant a századfordulós tánchagyomány, szárnyain pedig a megigéző, varázslatos mítosz, a Karácsony.

A Csipkerózsika eredeti szereposztásban, 1890

A Szentpétervári Fesztivál Balett három sikerdarabot hozott a Kongresszusi Központba november második hétvégéjére, a megátkozott hercegnő története mellett a Diótörőben és a Hattyúk tavában olvadhattak föl a nézők. Olyan ez a három balett, mint a sülő mézeskalács illata, amint keveredik a fenyőgyantával és a csípős naranccsal. Nincs tél Diótörő és Csipkerózsika nélkül - legalábbis tíz éves kor alatt nincs.

Hamisítatlan, kecsesen hajlongó királylány-balerinák, játékosan rebbenő tütük, erőtől duzzadó, vadászatra való, valódi királyfiak, egy hely, ahol a gonosz igazán gonosz, a jó tökéletesen, egydimenziósan jó, az átkot pedi megtöri a türelem, a hit, a várakozás és persze a hős csókja. Nem kell ennél több a varázslathoz. Az élményen még az sem ront, hogy Csipkerózsika maga inkább hasonlatos egy termetes keletnémet úszónőhöz, mint egy törékeny, szende királylányhoz. De annyi baj legyen, a jelentős vádlik ellenére sem lesz belőle Heidi Krieger, s végülis sikerült találni hozzá egy igazán termetes herceget, aki egyetlen kardvonással eltörölte a gonoszt, Carabosse-t. Aki mellesleg persze minden gyerkőc kedvence volt - a bekiabálások alapján. Ez a királylány pedig jó fej volt és meghálálta a gyöngéd ébresztést, nem lépett le semmiféle erdei kobolddal vagy kutyával, sőt végignézte azt is, miként kergetőzik a csizmás kandúr cirmosfehér cicájával, a boldogság kékbe áztatott madara párjával és piroska legközelibb hozzátartozójával, a farkassal. Mert Csajkovszkij és Petipa igazi sikerhajhászok voltak, s a létező összes sikersztorit belekomponálták a végjátékba. Igazi csömör, a negyedik krémes utáni első Rákóczi-túrós, mégis valahogy szép, hiszen a nagypapa olyan ritkán viszi az embert cukrászdába. Olyankor pedig mindent meg kell enni.

November 10., Csipkerózsika a Szentpétervári Fesztivál Balett előadásában