Adva vagyon egy buta, kétbalkezes-lábos fiú, amolyan anyuci széltől is védett gyöngécske legényvirágja, akinek gondja másra, mint asszonyszerzésre nem nagyon akad, hiszen jól ki van stafírozva gazdasággal, bele van fürdetve a jómódba. Nő is akad persze, formás lábú, csinoska sokrokolyás, bár a szoknya alatt igencsak lyukas az a harisnya, szegény, mint a templom egere, de legalább eladóságban várja sorát.

Ilyenkor, ahogy az lenni szokott, beüt a - mindenek feletti irracionalitás - szerelem, s rossz helyre húzza csóró leányunk szívét. Igazi huncut történet ez, széles vidámsággal előadva, a pénzes kergeti a szépet, a szép a szegényet, a végén meg mindenki megszívja. Vagy mégsem?

A Pécsi Balett táncbohózatát mi mást festhetné alá, mint Goran Bregović, maga. Az oltár előtt hoppon maradt völegények örök története most vidítóbbnak ígérkezik, mint Lorca Vérnásza, Zachár Lóránd keze pedig minőségi pecsét a darabon. Aztán majd meglátjuk - a két rész kissé riasztónak tűnik a téma súlyához képest - október 19-én, a Várban.

És nem, ellenőrzötten nem Kovács Patrícia harap bajszot a plakáton. Viszont Kiss Eszter.

Felejtsd el, hogy szép akarsz lenni és gyönyörű leszel - tanácsolta egy jónevű koreográfus táncosainak a nagyvenes években. Azt is mondta nekik, hogy essenek, keljenek bátran, ne küzdjenek a gravitációval, hanem zuhanjanak vele, gördüljenek bele, érezzék meg a test súlyát - és használják. Festőnek készült, mégis táncművész lett, iskolát alapított, technikáját évtizedek óta oktatják világszerte, nincs modern táncos, aki ne kapna ilyen irányú kiképzést. José Arcadio Limón - a modern tánc születésének sorozatában a mexikói származású táncművész követi Martha Grahamat.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol egy népes család legidősebb gyermekeként - tizenegy öccsel és húggal maga mögött - finoman szólva sem reményteli gyermekkor kezdődik José Arcadio Limón számára. Hétéves korában azonban igézőn csillan a távoli jövő gazdagsága: a család Los Angelesbe költözik. Limón festőnek készül, be is íratkozik a Kalifornia Egyetem művészet fakultására, viszont elégedetlenségében továbbáll és 1928-ban New Yorkba költözik, ahol a New York School of Design diákja lesz. Röpke egy év múlva egy táncelőadás azonban minden tervet felborít: Harold Kreutzberg és Yvonne Gerogi koreográfiája elbarázsolja és menten a tánc ösvényére kényszeríti. 1930-ban pedig már saját első koreográfiájával debütál. 

Tíz évig dolgozik a Humphrey-Weidman társulattal, közben fellép többször a Broadway-n, olyan koraográfusokkal dolgozik, mint George Balanchine. Weidman értő és támogató biztonságban neveli saját maga megtalálására, elvezeti a kérdésekhez, ami Limón esetében a mexikói "ént" jelenti. Első darabjai ezt a témát dolgozzák föl (Danzas Mexcanas). "Kreutzberg világosított fel, ő mutatta meg az utat. De ő német volt, elképzelései pedig "gótikusak". Hozzá illett ez, de én mexikói származású voltam, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Meg kellett találnom azt  a stílust, amivel ki tudtam fejezni, amit el kellett mondani magamról." - nyilatkozta magáról.

És eljön a fordulópont, ami minden művész és nem művész sorsát végzetesen és feledhetetlenül alakítja át - a második világháború és Amerika hadba lépése. Limónt is besorozzák, de nyilván nem küldik frontra, viszont dolgozik tovább, csak a hadseregben.

„A táncosok részben katonák, részben gladiátorok, részben matadorok. Megvan bennük a katonák fegyelmezett bátorsága, a gladiátorok nyers merészsége és a matadorok finomsága.” (José Limón: „On Constancy”)

Öt évvel később, 1946-ban megalapítja saját iskoláját, ahol Humphrey-t kéri fel művészeti direktornak. Néhány év alatt meghódítják New Yorkot és Észak-Amerikát, elérik Európát és tökéletesre fejlesztik a technikát, amit ma limóntáncként oktatnak. Egy évvel azután, hogy feleségét elvette tőle a rák, elbúcsúszott a világtól, 1971-ben, prosztatarákban halt meg.

Limón magában tartotta a dualitást, ebből táplálta a féktelen feszültséget, ami a technikájának alapja. "Protagonista és antagonista vagyok egyszerre, bennem van az autoritás és a lázadás, a rend és a káosz." Amitől csodálatos, hogy ez a sokféle, de azonos gyökerű kettősség nem oltotta ki, hanem erősítette egymást, egyszerre jelent meg a dionüszoszi és apollóni minőség és e kettő küzdelme.

Egyáltalán nem törekedett hamis harmóniára, hagyta megmutatni az igazit, a valót. A limón-táncos nyugtalan és darabos, szögletes mozdulatokkal fejezi ki a benső világot, használja a test súlyát, gördül, lendül és zuhan. És legfőképpen izolál - táncában elemez és megél egyszerre, párhuzamosan és egységben, mégsem kiegyensúlyozottságban.

A piciket még cipelik a nagyok, a nagyok meg csábítják egymást, de mintha a kamaszokról megfeledkezne mindenki - legyen szó könyvről, táncról, fotókiállításról, vizuális vagy akusztikus kultúráról. Mintha elkönyvelnénk - bár mindannyian voltunk így, amúgy furcsák - hogy velük úgysem értünk szót. Hogy nem bírjuk távolodásukat, harcukat, az engemnemérdekelségüket, a lázadásukat. Szóval nem beszélünk velük, táncnyelven legalábbis biztosan nem. Most viszont lesz Kalászon egy négynapos gyerek- és kamasztánc fesztivál, ahol nem pusztán megmutatják, de meg is beszélik az előadásokat. (Persze nem akarom csökkenteni a beavató-színházak erejét és jelentőségét, fontos, ám vékony pontonhíd ők a kamaszelejtés folyóján.)

Ha nem mondunk le saját kamaszainkról, érdemes bekukkantani október 11-14 között, a Kós Károly Művelődési Központba. Lesz Duna Táncműhely (Ami a szívedet nyomja), Forte Társulat (Koto és Kaori) és a Közép-Európa Táncszínház Shakespeare-meséi. Meg egy csomó más izgalom.

"Mocskos beszéd bűnnel szorongat:

Jó erkölcsöket megpirongat,

Ki disznócsengettyűvel kongat."

(Sebastian Brant, fordította Márton László)

Így kezdődik Sebastian Brant 1494-ben, Bázelben közreadott "Isteni Szatírája" (Dante Isteni vígjátékára rímelve), a bolond-irodalom nyitánya. A Bolondok hajója levetkőzte az ő költészet voltát és mára egy agyonhasznált középkori allegóriává szelídült. (Már ha Goethe Faustja, amiből Brant bolondságai is előáshatók, vagy Shakespeare Lear királya szelídnek mondható...) Mert bolondnak lenni különös helyzet: a totális, mérhetetlen, kimondott szabadság egyfelől, s a magány rabsága másfelől. 

A bolond egyszerre irracionális és kiszámíthatatlan, ugyanakkor tudása az épeszűek számára nem elérhető. A bolond lehet szórakoztatóan és felelőtlenül bölcs, ha bír lenni. Ami egy igen vonzó állapot./p> A középkorban kicsit másként, sokkal inkább morálisan értelmezték a bolond létét: ők voltak az emberi gyarlóságok megtestesítői.

Michel Foucault írt egy vaskos művet a bolondság történetéről, melyben gyönyörűen kijelöli a társadalmi helyet is - közvetlenül a leprások mellett. A lepra eltűnését követően űr támadt a társadalmi kirekesztettek halmazában, amit kénytelen-kelletlen a bolondok töltöttek be. Szegény megborult elmék, éppúgy mint a leprások, egyszerre voltak az Úr haragjának és kegyelmének megtestesítői. És valóban volt egy hajó, ami a Rajna-menti folyókon és Flandria csatornáin hajózott, fedélzetén a közösség perifériájára szorult szerencsétlenekkel, akik egyszerre voltak élők és holtak, mindig halálraítéltek, de soha ki nem végezettek. A hajó fedélzetén mindig a túlvilág felé bukdácsoltak, és mikor kikötöttek, mindig a másvilágról érkeztek meg.

"Bolondnak mindig bökkenő:

az akar lenni mi nem ő."

S hogy éppen ki van a hajón és ki a szárazföldön - megválaszolhatatlan felvetés. 2011-ben két izraeli koreográfus, Niv Sheinfeld és Oren Laor szelet fogott a vitorlába és megkísérelte feldolgozni a témát. Két férfi és egy nő találkozik a mágikus, kormányos nélkül hánykolódó hajó fedélzetén és próbálnak túlélni. Külön-külön érkeznek, de ahogy telik-múlik az idő, kénytelenek megnyílni egymás előtt, "kipakolni a batyuból" és szembesülni a valóságukkal. 

Bezártság és kifejeződni vágyás - erről szól a Bárkában most bemutatásra kerülő darab. Arról az érzékeny határról, ami a benső világ védelmének és megmutatásának vágya között húzódik. Mindannyiunk lélekfolyójáról, ahol néha vadul és bátran, máskor öszetörten és megviselten hajózunk.

Épp olyan teljes életet élek így kétdimenziósan, mint te ott, a három dimenziódban - süvölti már ingerülten, egyre növekvő frusztrációjától megszabadulni vágyva Vass Imre vetített mása az ártatlan, háromdimenzióját művészettel transzcendentálni kívánó nézők, azaz mi, arcába. A kiakadás előtt tudományos ismeretekre tettünk szert, utána érzéki élményekre, a tételmondat és -mozdulat azonban már a tizenvalahanyadik percben elhangzott. Minden, ami utána követte a G A P - The Soloist koreográfiájában, alátámasztotta - de nem inspirálta erősebben - a felvetésre adott választ: N E M. 

Vass Imre alkotása az L1 danceFesten debütált, szeptember 22-én, a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában.

Az alkotó - jelen esetben Vass valamifajta über-egoja, csupanagybetűs selfje, teremtője - egy olyan térbe kalauzol, ahol nincs a van, csak a lehet létezik. Kvantumtér ez, a lehetőségek tudományos mezeje. A tudományos-fantasztikus táncjátékban minden soft - a tudományos alap, a fantasztikum és a tánc is. Nem is derül ki sokáig, hogy egy átmaszkírozott Holdra szállás-karikatúrán röhörészünk, vagy inkább a távoli - vagy közel sem olyan távoli - jövőbe utazunk. Pontosabban utazik a táncjátékos, aki hozzánk érkezik, s igyekszik kommunikálni velünk.

Az előbb szőrös szívvel tévedtem: a játék nem soft. A játék a nézőpontokkal, a helyzetek adta komédiázásokkal, a magasabb intelligenciával tuningolt nézőkkel nem könnyed, hanem inkább okos. És kedves is. Szegény űrutazó nem tudja hova, de megérkezik, hurcolja fekete zsákokba bogozott tenmagát és épp arra van szüksége, amire a Földön, visszaigazolásra. Minden dimenzióban. Kéri, hát megkapja. S fel sem tűnik, hogy nem oda érkezett, felkészületlen Kolumbusz ő az érzéki csalódások Amerikájában.

A G A P érdekes látomás egy már létező világ illúziójának fogságában, ahol csak a fekete zacskók emelkednek el a talajtól, a képzelet nem, aholva sem megérkezni, ahol sem maradni, s ahonnan távozni sem érdemes. Viszont lehetséges. S ha ez volt a cél, a kvantumtér megértésre lelt a táncművészet által - ennyiben.