Száz év nem is olyan sok idő. Most ünnepelte például századik születésnapját Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye. Száz év mégis sok idő, száz éve nem volt választójoga a nőknek. Aztán lehet, hogy száz év múlva ismét nem lesz. Ráadásul mást jelent száz év Keleten és Nyugaton. Kínában például száz éve olyan kegyetlenül bíráskodtak a társadalmi norma ellen vétők felett, hogy a hideg futkos a mai nyugati ember hátán. 

Miközben halálbüntetésről vitatkozott évtizedeken át a nyugati etika, Kínában mindennapos volt a lefejezés (qi shi, a derékban kettévágás (yao zhan),az élve eltemetés (keng,sheng mai), a darabokra vágás (zhe), a kocsikkal széttépés (che lie), a bordák kitépése (chou xie), az üstben megfőzés (huo peng), a vízbe fojtás (sha shui zhong), vagy a „lefejezés és a fej felfüggesztése egy póznára”(xiao shou). A kínai jog nem is egyént, hanem egész családokat sújt a normaszegésért - simán kiirtották harmadíziglen a nemzetséget, ha felmerült a gyanú, hogy valamelyik családtag az uralkodó ellen fordult. Száz éve száz vágással metszették le az élő bűnösről az izmokat, ha vétke ilyen súlyosnak bizonyult.

Az Artus most megfordítja a kínt - száz vágás helyett száz ölelést "ejt" a boldogtalanokon. A végtelen vágyat mutatja, amivel az ember örökké érintést áhít, a halál helyett az életet, a büntetés helyett az örömöt. A Száz öleléssel nyitja meg az őszi évadot Goda Gábor társulata, szeptember 19-én.

Goda a kortárs táncszínház egyik hazai úttörője, már 1985 óta működteti társulatát, a "cselekvés színházát". Az Artus elsőként mutattta meg, hogy a műfaji határok nem szentek, nincsenek kőbe vésve, hogy a művészet és a mondanivaló túlmutat a kereteken és nincs olyan szent tehén, amit nem érdemes egyszer csak levágni. Negyedszázada tűnnek fel dialógusok és videóbejátszások koreográfiáiban - s ami akkor megrökönyödést váltott ki, ma természetes része a színháznak. Pedig csak negyede a száznak.

Van, akit felébreszt, erotikát, szenvedélyt és dinamizmust hoz az életébe, van, aki harmóniát és belső békét, kiegyensúlyozottságot talál benne, másokat meg kiveri a hideg veríték, ha meg kell mozdulniuk nyilvánosan. Mit mondanak ők, a táncparkett szélén kínban fürödve bárpultot támasztók?

Ehhez én nem vagyok elég magabiztos - aki erre hivatkozva pattintja le a táncba hívókat, nem érzi magát elég öntudatosnak, elég stabil önképpel rendelkezőnek ahhoz, hogy megkockáztassa, valaki esetleg majd jól leszólja. És nem is vesz észre mást, csak ezt a lehetőséget, amit önként, tálcán kínál a külvilágnak. Úgyhogy nem kínálja inkább. Ők a "nem táncolok, mert ügyetlenül csinálom és mindenki engem figyel", meg a "nem táncolok, mert úgyis kiröhögnek" - karakterek, akik sosem öltöznek át a strandon törülközőbe bugyolálva, vagy ha mégis, izgatottan forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy elcsípjék a pillanatot, mikor senki nem figyel. Ők azok, akikről aztán mindig leesik a törülköző, így tevékenységüket végül is joggal szorítják az öltöző védett falai közé. Számos kudarc is érte őket az iskolai testnevelés órákon, ennek számát az új tanrend hálistennek megsokszorozza, több hely lesz a táncolóknak szombat este, nagyszerű. A kérdés persze az, honnan ez a végtagokat gúzsba kötő, partykiller-frusztráció?

Hosszadalmas kutatás után valóban brit tudósaink rádöbbentek, hogy az önbizalomhiány komoly táncgátló tényező, s aki sem a testével, sem a többiek testével nincs jóban, az nem fog mindenféle zenékre táncra perdülni. Miért is kellene a pszichológiának beelőznie a józan észt? Van persze, aki pontosan megfogalmazza mit érez (ez általában a pasikra jellemző): túl ronda vagyok, túl idiótán nézek ki, komikus a mozgásom.

Az emlegetett tanulmány arra is rámutat, hogy a választóvonal nem a partnerrel vagy egyedül táncolás, hanem az egyáltalán és a soha nem táncolás között húzódik. Azaz: aki szeret és mer, az csinálja, aki meg nem, az nem. Előbbit nem érdekli a forma, a zene, a partner tehetsége vagy a kihívás nehézsége - és utóbbit sem.

A rossz hír az, hogy az első, gyerekkori élmény abban is meghatározó, hogyan és miképp táncolunk: aki a szülővel jókat tudott táncolni, annak nyert ügye van. Aki ugyan nem táncolt együtt velük, de legalább biztatást kapott, közepes esélyekkel indul, aki pedig kifejezetten undorodott anyu tologatásától, azt három ifával sem lehet majd táncba vontatni. 

Vannak persze a praktikus táncosok is, akik külön csoportot képeznek, hiszen tulajdonképpen egészen mást csinálnak táncolás címszó alatt. Ők azok, akik eltökélten párválasztásra használják ezt a fórumot, majd házasságban, párkapcsolatban, de legkésőbb az első gyerek születése után leszoknak róla. Válás után pedig újra találkozhatunk velük a körút remek tánciskoláiban.

Peter Lovatt szerint, aki a kedvenc táncpszichológia-kutatónk, alapvetően genetikus és hormonális okai vannak a tánckészségnek, sőt a táncra való hajlamnak - így annak is, ki lesz önfeledten erotikus tánc közben és ki groteszk. Ezeken a faktorokon pedig ugye nem lehet változtatni. Azon viszont igen, mennyire érdekli a jelző a táncost. 

Kéthavi hovamenjek után végre itt a szeptember és beindul a színházazás, igazi darabokkal, igazi fekete vagy fehér táncszőnyegen, semmi kültéri csindradratta, csak a belső világok intimitása. Jól vagy rosszul persze, de se szúnyog, se kirakodóvásár, hanem olyan színházas együttnézzük, együttvagyunk érzés. Mit érzés, szárnyalás meg belefulladás, pörgés-forgás. Juhhé...

A Trafó a Hymennel nyit, Frenák Pál társulatának esküvőtrancsírozó darabjával (kissé ironikusan az élettől, e sorok írójának meghiúsult násznapján). Mi már láttuk, de Frenák mindig átír és felújít, szóval nem kizárt, hogy újra megnézzük.

A Nemzeti Táncszínház egyelőre csak beengedi a nézőket a kulisszák mögé, a Kulturális Örökség Napján. A program teljesen ingyenes, ráadásul ezen a hétvégén olcsóbban lehet jegyet venni az előadásokra. A nemzetisek sem premierrel indulnak, az első előadás szeptember 20-án lesz, a Duna Művészegyüttes Táncváltozásai kerülnek színpadra.

A MU színház belecsap, ahogy szokott. It's going to get worse and worse and worse, my friend, Lisbeth Gruwez tánca és koreográfiája már bejárta a fél világot, végre nálunk is el lehet csípni. Amit a Mario és a varázslóban elolvastunk, most megnézzük. A kérdés: hogyan lehet a beszéd ennyire hatékony fegyver. Még erősebb felvetés pedig: hogyan lehet védekezni ellene? Egy ultra-konzervatív amerikai televíziós prédikátor, Jimmy Swaggart beszédét dolgozta föl Gruwez, testbe foglalja a prédikálás mámorát, ezt az eksztatikus beszédet. Az eredmény? Ami a beszélő szavain át barátságosan közelít, már kétségbeesésként csapódik le a közönségben, míg végül a prédikátort mozgató valódi erő is felszínre tör: az erőszak.

Szeptember 19-én pedig elkezdődik az L1danceFest (a néhai L1 Kortárs Táncfesztivál), ami beszélgetésekkel, workshopokkal és előadásokkal várja a közönséget. Idén rengeteg külföldi produkciót is sikerült idehozni, tiszteletét teszi Chile, Csehország, Dánia, Hollandia, Japán, Lengyelország, Nagy Britannia, Németország, Svájc, Svédország és az USA is.

Hónapok óta ment a találgatás, a pletyka, hogy ki viszi majd tovább a Nemzeti Táncszínházat, miután Török Jolán megbízatása lejárt. A döntés megszületett, az utolsó pillanatok egyikében. Három pályázat érkezett a posztra, a kulturális államtikárság szerint a szakmai zsűri egyhangúlag Ertl Pétert támogatta.

A korábbi vezetés szívfájdalma volt, hogy ha külső embert nevez ki a kormány a színház élére, nem lesz idő átadni a futó projekteket. Ertl esetében erről nincs szó, hiszen 2006 óta ő a táncszínház igazgató-helyettese, így valószínűleg komolyabb változás sem várható a színház szakmai-művészi életében 2013 január elseje után, mikor elfoglalja a posztját. Ertl korábban két évtizeden keresztül a Honvéd Együttesnél dolgozott tánckari asszisztensként, majd koreográfusként.

Eddig csak az MTI-nek mondott pár szót az újdonsült leendő igazgató: "Fontos a zökkenőmentes átmenet, mert úgy látom, hogy a kultúra, különösen a táncművészet igen nehéz helyzetben van. Vonatkozik ez az együttesekre, a művészekre, a színházakra, és sajnos a közönségre is, tehát a művészeti szcéna mindegyik szegmensére. A megőrzés és a megújítás filozófiája alapján szeretném végezni a munkámat". Amint lehet, kifaggatjuk.

Addig is felelevenítjük Török Jolán interjúját, ahol elmondja, mi is a dolga a Nemzeti Táncszínház igazgatójának.

szólj hozzá: A színházigazgató: Török Jolán 

Kevesen ismerik jobban saját testük rezdüléseit, mint a profi táncosok, ráadásul ők - szemben mondjuk a hivatásos sportolókkal, akiknél a hangsúly a precizitáson, koncentráción és a fizikai erőn van - érzelmeikkel is dolgoznak egy-egy mozdulatsor kialakítása közben. Ebből az következne, hogy a táncosok feje, lelke és teste olyan harmóniában van, amire a nem táncolók csak áhítoznak. A Kaliforniai Egyetem kutatása azonban egészen más eredménnyel zárult.

A vizsgálat során a rendszeres Vipassana meditációt végzőket és a táncművészeket hasonlították össze, méghozzá abból a szempontból, hogy érzelmeik mennyire követik a testük változásait, például a légzést és szívverést. Sokat nem kell magyarázni, hogyan érez az, akinek összetörik a szíve - s nem véletlen, hogy a lelki változásokat ilyen plasztikusan, fizikai síkon fejezzük ki, hiszen a test és a lélek nyelve elválaszthatatlan egymástól.

A gondolatok testre gyakorolt hatása, e két dimenzió együttmozgása, kölcsönhatása ezért olyan izgalmas a pszichét kutatók számára. A UC Berkeley kutatói arra jutottak, hogy hiába a táncos állandó figyelme, gondolatait, érzelmeit alig köti össze erősebb kapocs testével, mint egy átlagemberét. Más a helyzet azonban a rendszeres meditálóknál.

A Vipassana meditáció India egyik legősibb technikája, közel 2500 éve tanítják és gyakorolják. Semmilyen vallási színezete nincs, a puszta ítélet- és előítéletmentes megfigyelésen alapul. Az elme és a test kapcsolatára összepontosít, és megtanítja felismerni a felbukkanó érzelmek, érzetek gyökerét és hatását mind fizikai, mind szellemi, emocionális síkon. Lebontja az illúziókat és gátat szab a képzelgésnek - miközben megtanítja az őszinte, befolyásolásmentes figyelmet. Ezek után persze nem meglepő az eredmény.

A kísérletben 21-21 önkéntes segített a kutatóknak a táncosok és a meditációt gyakorlók közül, a kontrollcsoport pedig szintén 21, közepesen aktív felnőttből állt, akik nem fogalalkoztak profi sporttal, sem meditációval.

A résztvevők testére elektródákat helyeztek, s mérték a szívverésüket miközben megindító, vagy éppen felkavaró filmjeleneteket mutattak nekik. A végén jelölniük kellett érzelmeik fokát, s szóba kellett önteniük a bennük megjelent indulatok irányát is. Az eredmény azt mutatta, hogy hasonló érzelmeket éltek meg a csoportok tagjai, de a kimondott érzelem foka és a szívverés üteme csak a meditálók esetében volt összhangban, a táncosoknak fogalmuk sem volt testük rezdüléseiről. Ráadásul nem volt különbség a kontrollcsoport és a táncosok eredményei között.

Összességében az derült ki tehát, hogy az érzelmek fizikai szintű érzékelésre nem a táncosok, hanem a meditálók kenyere, s ha kordában akarod tartani az érzelmeidet, jobban jársz, ha Vipassanával kezdesz foglalkozni. Ha viszont nem csak a testtudattal, hanem a súlyoddal is problémáid vannak, akkor érdemes vegyíteni a kettőt.