"Van egy álmom. Egy álmom, amit sok barátommal megosztottam már, amiben sokan hiszünk. Ezt az álmot úgy hívják, tánc. A tánc sokszínű, a tánc szabadságot ad, nyitottságot. A szabadság maga az örökkévalóság" - így hangzik a tuniszi születésű koreográfus, Raza Hammadi ars poeticája. Hammadi már évek óta dolgozik együtt a Budapest Táncszínházzal, előtte Marokkóbanélt sokáig és a Tunéziai Nemzeti Balettet gazdagította tehetségével. Tanulmányait a hetvenes évek derekán a híres Matt Mattox-nál, a modern jazz tánc mesterénél kezdte. A mester úgy megkedvelte tanítványát, hogy néhány év múlva már tanársegédjévé tette, sőt alig telt el egy kis idő, elsők között hívták meg Maurice Béjart-hoz. Egyenes út vezetett innen a párizsi Ballet Jazz Art Company-hoz, ahol művészeti vezető, táncos-koreográfus vált belőle. 1990 óta járja a világot, vendégszerepel és koreografál mindenhol, ahol teheti. Budapesten született a MUR MUR DE LA MÉDITERRANÉE és a BOLERO.

Hammadi először 2002-ben dolgozott Magyarországon, Az európai című darabot mutatta be a Nemzeti Táncszínházban, majd itt (is) ragadt. Koreografálta a Pécsi Balettet (Elérhetetlen területek, Para Bango), de aztán mégis lecövekelt a Budapest Táncszínháznál. A Mediterrán 2006-ban, a Koreográfus-vallomások 2008-ban, a Ravel 2009-ben született. Legfrissebb darabjai pedig a MurMur és a Bolero. És miközben zakatol mint a gép, persze aggódik is a budapesti táncosaiért. 

Pénteken viszont elragadja a hév, az eksztázis - ha a koreográfust most nem is, de a nézőt -, a Bolero tüze.

Az orosz balerina, Ida Rubinstein tiszteletére komponált művet, Ravel Boleroját 1928-ban mutatták be először - s az elmúlt több mint nyolc évtizedben le sem vették a a műsorról a világ valamit magára adó színházai, operái. Pedig a véletlen szülte:Ravel egy zongoraművet, konkrétan Isaac Albéniz Ibériáját akarta szimfonikusokra hangszerelni, de még időben fülébe jutott, hogy ezt egy spanyol zeneszerző, Enrique Arbós már megtette. Arbós nagyon gálánsan viselkedett, átadta volna a jogokat az akkor már befutott zeneszerzőnek, de Ravel megváltoztatta az elképzelését és saját darabot írt a spanyol tánc, a boleró logikájára. Ezt a darabot először Fandangónak nevezte el - de nagyon gyorsan új címet kapott. És megszületett a nagy mű, Ravel betegsége előtti pillanatokban, a Bolero.

A mediterrán tenger dobbanásai és a spanyol tombolás pénteken egy színpadon, Raza Hammadi víziója szerint, a Nemzeti Táncszínházban lesz látható, a Budapest Táncszínház előadásában.

Ha a Guardian tánckritikusa egy előadást David Lynch Radírfejéhez hasonlít, az több érzelem- és hangulatszálon is kellemes borzongást idéz elő. Első hullám: olyan táncnyelven szól egy magyar társulat, ami hely-, tér- és történelemismeret, közép-európai lélekismeret híján is megél. Második hullám: Jennings egy meghatározó kultuszfilmet vett le a polcról, nem pedig egy periferiális, vagy épp közízlést bambán kiszolgáló darabot rángatott elő. Harmadik hullám: az első két hullám továbbélése gondolatokban, majd cselekedetben, a Tünet Együttes Nincs ott semmijét nem kellene kihagyni. Még akkor sem, ha felkavar, még akkor sem, ha elborzaszt és megvisel. Lynch-hez méltón.

A hivatkozott állítás így hangzik: „A dübörgő jazzre előadott darab egy bizarr rettegésekkel megtűzdelt, éber álom. A David Lynch Radírfej című filmjére emlékeztető, egy-egy pillanatra éppen csak felsejlő tablókból szürrealista, úszódresszben és kamásliban előadott báltermi mozgássorok alakulnak ki, hódolattal adózva Pina Bausch-nak. Fájdalommal, félelemmel és szomorúsággal telített jeleneteket lebegnek révetegen a megdöbbentően különös világítástechnika fényjátékában. Rendkívüli.” (Luke Jennings, The Guardian)

Lynchről írni legalább annyira képtelenség, mint vonzó és mégis bizarr vállakozás. Pláne az Eraserheadről, ami egyszerre fantasztikus és ocsmány, gyomorforgató és esztétikus, drámai és túlcsinált, katarktikus és komolytalan. Ráadásul mindez egyszerre, s mindez egyszerre hazugság is óla. Olyan lynchhangulatú - rémisztő, radikális, rettenetes. Egy festő első filmje. Vászonra rémálmodott való-illúzió élete. Na, ehhez a Lynch-hez sorakozott föl Szabó Réka darabja, a Nincs ott semmi. 

Az idén - kábé - tizedik születésnapját ünneplő társulata a Nincs ott semmivel 2010-ben az újvidéki INFANT fesztiválon (az új színházi formák nemzetközi fesztiválján) elnyerte a színházi nyelv valamely rétegét legeredetibb módon vizsgáló előadás díját. Ami nem is a díj miatt igazán érdekes, sokkal inkább az új formák miatt: a Nincs ott semmi fényjátéka valóban megvalósítja ezt a három létezőt: a nincset, az ottot és a semmit. Hogyan lenne másképp jelen az árnyék? Hol lenne másképp a semmi? Hogyan lehetne a semmi mégis valami? Szabó Réka ezúttal az álom (rémálom) és a valóság partjára kalauzolja a megrettenésre felkért nézőt. 

"Kedves érzékszerveim, csalódtam bennetek. És benned is, drága fantázia. Elrajzolom magam, és megint, elrajzolok mindent és mindenkit. Akkor ezután már mindig ez az általam való világ? Hogy lehetne kilátni innen? És mi van, ha nincs ott semmi? Azt is én vetítem? Szeretnék egy ruhát, ami megvédi tőlem a külvilágot. Mert úgy döntöttem: nincs csoda."

A Tünet Együttes november 13-án kedden a Trafóban mutatja be káprázatos képzelgését.

Hogy hol voltam az elmúlt harminc évben? 
Igazolom magam. És téged is, hogy te majd engem igazolj. 
Ha tükröződöm, vagyok. Két ismétlőjel közé szorult hiányjel. 

(Tünet Együttes: Alibi)

Ki ne vágyna egy kis önvizsgálásra, egy kis lelki mélyrepülésre, tarkabarka turkálásra, levegővétel nélküli jellembúvárkodásra? Na de ki vágyna önvizsgálatra, mélyrepülésre, turkálásra, jellembúvárkodásra? De ki bújna mégis maga mögé maga elől? És ki ne rejtőzne maga mögé maga elől? Képtelenség, szótlanság, csönd. Lesz alibid ma estére? Lesz alibid minden estére?

A  - színészekből és táncosokból 2002 óta álló, tehát kábé tízéves, Szabó Réka által vezetett - Tünet Együttes néhány évvel ezelőtti darabját a 2008-ban mindenféle rangos díjjal jutalmazott Alibit tűzte programjára a Katona Színház november elején. És itt két kitérőt is kell ejtenünk, a kábé és a mindenféle szavak apropóján, zárójelben.

Kábé, mert a Véletlen tíz éve született (s most búcsúzott, október 9-én). A Véletlen viszont véletlenül sem volt egyértelmű társulatosodás, viszont a Tünet egy évvel később már kapott támogatást az állammá intézményesült kulturális magyar közösségtől, ami komoly cezúra egy korábban szabadon működő csoport életében. Szükséges (talán), de nem elégséges (biztos) feltétele a kötöttség megszeretésének a biztonságos háttér. De a Tünet esetében nem így volt, csak még egy évvel később, 2004-ben döbbentek rá, hogy most egy ideig összekötnék az életüket. Aztán még két év telt el, s 2006-ban kimondódott a név is. Tehát a kábé igen indokolt kifejezés erre a szülinapra.

A mindenféle kifejtése egyszerűbb menet: az Alibi fődíjat nyert az Alternatív Színházi Szemlén 2008-ban, a „legjobb humoros pillanatért” járó Forgács-díjat kapott Debrecenben, és meghívták Helsinkibe, a csehországi Festival Theatre European Regions-ra, és Bécsbe a Mitteleuropäisches Theaterkarussel-re. Csak a számvetők kedvéért.

Amit az Alibi csinál veled: kiforgatja a belsőt, befordítja a külsőt, lefordítja a hangtalan belső feszültséget, felfordítja az indulatos kiabálást, átfordítja az ítéletet és a menekülést, megfordítja a nézőpontod, visszafordítja a hazugságot. Az Alibi hazudik, épp ez a lényege. Hogy nincs. A végén soha nem lesz alibid - s egyetlen dolog vigasztalhat csak, hogy másnak sincs.

Újra a porondon: Katona József Színház, november 9. péntek 19:00

A görög mitológia legendás poétája és dalnoka volt Orfeusz, aki az élő és élettelen világot is elbűvölte muzsikájával. Még a kövek is mosolyra fakadtak daljátékára. Orfeusz túl szép volt, hogy boldog legyen: imádott felesége, Euridiké belehalt egy kígyómarásba. Ekkor a görög fájdalmában alászállt az Alvilágba, azért, hogy visszacsenje kedvesét az élők közé. Zenéje megigézte a Sötét szellemeit is, és az Alvilág ura elengedte Eurüdikét azzal a feltétellel, hogy felfelé vezető útjukon Orfeusz mögött halad, aki eközben nem néz vissza.

A férfi azonban megfeledkezett a szabályról és az utolsó pillanatban hátranézett. Aggódott? Bizonytalan volt? Hádészban nem bízott vagy Euridikében? A választ már a művészet adja meg, a mítosz kegyetlen, Orfeusz örökre elveszítette szerelmét. Túlcsorduló bánatában bevetette magát Thrákia hegyei közé, ahol a helyi asszonyok szenvedélyes dühükben, hogy rájuk sem hederít, széttépték. Holttestének darabjait a Múzsák temették el. A legenda szerint Orfeusz hangszere volt a vlág első lantja, Hermész készítette - egy teknősből. A teknő lett a teste, juhbél a húrja. Hermész a lantot először bátyjának, Apollónak adta, aki fiának, Orfeusznak ajándékozta.

Orfeusz történetének számtalan feldolgozása él, van, aki a múlhatatlan szerelem témáját, van, aki a pokoljárás rettegését helyezi a középpontba. Stravinsky utóbbiak közé tartozik, az ő - Balanchine koreográfiájával bemutatott - története már a szeretett nő utáni hajszával kezdődik. Az eredeti Stravinsky-balett nagyon ritka a magyar színpadokon, most is egy erősen átírt, modern változatát mutatják be a szegediek a MÜPA-ban. Balanchine balettjét egyébként több mint hatvan éve, 1948 áprilisában mutatták be New Yorkban, s ez volt a New York City Balett első premierje - amit aztán a nagy görög mester, a huszadik század egyik legismertebb koreográfusa haláláig vezetett.

A Stravinsky-témát szerda este Bartók Béla egyik legismertebb műve, A fából faragott királyfi követi majd. A Balázs Béla szövegére írt táncjáték már A kékszakállú herceg vára után született néhány évvel, 1917-ben mutatták be - komoly küzdelmek árán. A királyfi helyett a királyfi faragta bábba beleszerelmesedő királylány történetét ugyanis senki nem akarta levezényelni, sőt a koreográfiát is maguk a táncosok írták. Persze hatalmas siker lett, s ez már elegendő volt az opera kultúrolitikáját vezetőknek, hogy ráengedjenek egy koreográfust is. 

Míg az első "hivatalos" próbálkozás, Jan Cieplinski lengyel balettmester darabja elbukott - extremizmusa szintén megviselte a közízlést -, az 1939-es Harangozó-koreográfia már mindent vitt. harangozó Gyula aztán húsz évvel később felújította, Bartók halálának huszonötödik évfordulóján mutatták be ismét, s ezt megkedvelve, Seregi László is színpadra vitte a mesét. Most pedig Juronics Tamás változatát mutatja be ismét a MÜPA színpadán a Szegedi Kortárs Balett társulata.

A túláradó szenvedély rács mögé, az eltúlzott szellem diktatúrába, a meg nem kérdőjelezett hit pedig megaláztatásokhoz, s végül a magányhoz vezet - Dosztojevszij Karamazovjának alapos átfogalmazását állította színpadra a Szent Pétervárott dolgozó Boris Eifman. Ha egyetlen szóval kellene és lehetne összefoglalni a lenyűgöző, de egyben megviselő kétórát, az az egy szó így hangozna: emberkritika.

Eifmantól persze nem is áll távol az elemző mizantrópia: a hetvenes években karrierjének csúcsára érő világhírű művész (1977-ben lett a Leningrád Balett igazgatója) depresszív, sötét karaktereinek pszichologizáló bemutatásáról, az extrém és fájdalmas szexualitás bemutatásáról ismerhető fel. Dosztojevszkijt most felhasználta arra is, hogy kiengedje a cári Oroszország dühét és kritizálja a dolgozó nép birkaságát - tette ezt úgy, és olyannyira a balett csúcspontjára, hogy a Karamazov-történetet el is mosta kissé. Amit föl is lehetne róni neki, de hazugság volna azt állítani, hogy a - felhangzó szöveggel is alátámasztott tételmondatok - szabadsággal élni nem tudó, pusztán hitre és munkára, diktátorra vágyó kisember menetelése nem éppen a legidőszerűbb pillanatban szorította össze a nézőtéren ülők szívét. Némelyek szívét.

Az Eifman-koreográfiának több köze van Eifmanhoz, mint Dosztojevszkijhez, az nem kérdés. Egyik oldalon erény ez - hiszen közelebb lehet a nézőhöz is -, másik oldalon viszont joggal kritizálhatják a Dosztojevszkij-szerelmesek. A nők nem az orosz nagyregény nőalakjai, a férfiak közelítenek, de csak tragédiájukban érik utol szöveget. És a szöveg. Ha van igazán gyenge pontja az előadásnak, akkor a második felvonás verbalitáshoz pányvázott része az. Dramaturgiailag indokolhatatlanul, ráadásul didaktikus erőszakkal tör rá az egyszerű táncélvezőre az Ige, aki aztán kapaszkodik vissza a színpadra, ahonnan lekényszerítették.

Kísérleti balett - a show-elemekkel, monumentális táncszínházi megodásokkal, lebilincselő akrobatikus elemekkel színezett darab nemcsak érzelmeiben, de technikájában is eltávolodik a klasszikustól. A "kísérletiség" már önmagában érték, ráadásul ez a kísérlet nagyszerűen sikerült. Köszönhetően első sorban a lenyűgöző tehetségű táncosoknak: Alekszej szerepében Jellinek György hihetetlen kecsességgel és lágysággal kelti életre a tisztaságot, Iván rideg ész-szerűségét Bajári Levente formálja saját testére, Majoros Tamás Dimitrije pedig tökéletes tükre az apát táncoló Komarov Alekszandrnek. Nélkülük persze semmi, velük viszont gyakorlatilag bármi megtörténhet, az már székhez szegezi a nézőt. És a pozitív választások sorában talán első helyen van a tánckar kiemelése, ami - a klasszikus hagyományokat sarokba dobva - most  végre kilép a háttérből és mind dramaturgiailag, mind technikailag kifejezetten erős feladatokat kap. 

Tiszteletre méltó, merész és veszélyes vállalkozás kitörni a klasszikusok ketrecének rácsait - de aki valóban ketrecnek látja, s abban nincs kétség, hogy Eifman attitűdje ez -, de érdemes. Még akkor is, ha a fantasztikum és az üres giccs is föl-fölvillan egymás mellett. 

Magyar Állami Operaház, 2012. október 20.