Nem fáj az ütés, a verés, a vérző és gennyedző seb, nem fáj az ordítás, a semmibe vétel, a káromkodás, nem fáj a lenézés, a megalázás, a kínzás, nem fáj a szeretés hiánya, a babusgatás, cirógatás nélküli élet, nem fáj. A Forte Társulat a leghitelesebb és legfájóbb szenvtelenséggel kelti életre Agota Kristof világát - a regénnyel azonos címet viselő - A nagy füzet című előadásában. Ami nem fáj, az fáj leginkább.

A kilencéves ikerpárt anyjuk a második világháború idején a Nagyvárosból a Kisvárosba, saját gyűlölettől fröcsögő, magányos anyjához költözteti, hogy megóvja őket a bombázástól és az éhezéstől. A kisvárosbeliek csak banyának hívják az öregasszonyt (Andrássy Máté), aki vég nélkül átkozza és üti őket.

Az élet az új helyen másképp kegyetlen, mint a Nagyvárosban. Az élet az új helyen egyszerre időtlen és soha véget nem érő, értelmetlen és embertelen háború az érzések és a gyöngédség ellen. A Kisvárosban a túlélés a cél. Az ikrek (Krisztik Csaba, Nagy Norbert) pedig túl akarják élni, ezért lélek- és testgyakorlatokat végeznek. Addig okozzák és tűrik a fájdalmat, míg elszakadnak a testüktől, ami érzékelné, addig ismétlik és fakítják a szeretést, míg jelentés nélkül maradnak a szavak. Meghasadásuk, pszichopatává válásuk fáj. Nagyon is fáj.

És fáj Horváth Csaba rendező zseniális ötlete is, a tér, ahol minden díszlet zöldség, ahol könnyező póréhagyma az ostor, falon szétcsattanó krumpli a golyó, talpak alatt reccsenő nyers tök a kavics, száraztészta a szőkeség, dísztök a pálinka. Esély sincs a távolodásra, hiszen minden olyan hétköznapi, minden ismerős.

A két testvér a Nagy Füzetben írja a velük történteket. Viszont a füzetbe sem kerülhet bele akármi. Csak jó írások. Jó pedig az, ami igaz. S hogy mi igaz? Ami érzelemmentes. Ami végtelenül tárgyilagos. Igaz, amiben nincs ítélet, vonzódás vagy taszítás. Igaz, ami steril. Ennek az igazságnak nincsenek következményei, nincsen múltja vagy jövője, csak jelene. Az ikrek igazsága a háború igazsága. Például nem lehet azt a városra, hogy szép, mert lehet, hogy másnak csúnya. Nem lehet valakire azt írni, hogy kedves, csak mert pokrócot ad nekik, mert lehet, hogy mással rosszul bánik. Csak azt lehet írni, hogy pokrócot adott nekik.

A nagy füzet mondatainak csikorgása, tárgyilagossága jelenik meg minden pillanatban a színpadon. Nincs kisiklás. Nincs eltévedés. Nincs érzelemről árulkodó tekintet. A színészek közül senki nem esik ki a szerepből, miközben néhányan közülük több alakban is feltűnnek. Ők, ott a színpadon tényleg nem éreznek. Megszokták. Mi, itt a nézőtéren leginkább belehalnánk a szégyenbe. Az ikrek megtanulnak éhezni, koldulni, lopni, zsarolni és ölni,élvezni és elveszíteni, fájdalmat okozni és házat szenvedőre gyújtani. Nem kell sírni, a sírás semmire sem jó, hangzik el minden együttérzés nélkül a szájukból.

A szoborarcok mozdulatlansága, a kemény és recsegő dobbantásokból el-elinduló tánclépések ütemét lágysággal Ökrös Csaba improvizatív hegedűjátéka színezi. A hangban a menekülés, hogy van mégis részvét, szánalom, van keserűség és van nyelv, melyen ki lehet fejezni a megfogalmazhatatlant. A feszességet a dallamon túl egy mindenkitől idegen jelenség, a szeretetlen, de szeretésre áhító, szexualitásában állandóan nyugtalan, folyton éhező nyúlszájú lány (Blaskó Borbála) is megbontja, tánca egyszerre kecses és görcsös, környezetbe illő és mégis teljesen idegen.

A nagy füzetet mindenkinek látnia kell, aki nem akarja látni. 

Agota Kristóf: A nagy füzet (Forte Társulat)

Fordította: Ignjatovic Mária. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Zene: Ökrös Csaba. Produkciós vezető: Számel Judit. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba. Játsszák: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert, Simkó Katalin.

Szkéné Színház, 2013. február 17.

Legalábbis egy megkerülhető Földön, ahol bármerre indulsz, ha kitartóan, irányt nem tévesztve menetelsz, ugyanoda fogsz érni, ahonnan elstartoltál. Biztonságos kilátástalanság, jegyezném meg az utak megtételének szükségességét némi szkepticizmussal figyelve. Dacára a posztmodern, versengő világelméletekkel teli, ráadásul keleti kultúrával elbódított agyvelőműködésnek, rajongással tölt el, ha ez az út épp nyolcvan napig tart. Mert csak egyszer tartott éppen ennyi ideig. Amikor Phileas Fogg indult el rajta. 

Jules Verne regényei az 1870-es évek Franciaországának közvéleményére nagyságrendileg olyan hatást gyakoroltak, mint J.K. Rowling és az ő Harry Pottere a ma olvasóközönségére. Verne (akit szüleink és nagyszüleink még simán legyuláztak) teremtette meg a tudományos-fantasztikus irodalom alapegységeit. Az ügyvédnek szánt, de Párizs kultúrális életétől megigézett francia író szokatlanul kevesett éhezett pályája felívelése előtt. 1862-ben, mikor kiderült, hogy minden francia ronggyá olvassa az Öt hét léghajónt, leigazolta kiadója kerek húsz évre. Nem hiába, Verne gyakorlatilag évente új kézirattal sétált be Hetzelhez. Azon túl, hogy írásain keresztül még azokat is közelíti a természettudományokhoz, akik szívbéli utálatból kerülnek minden szertárt és mérőeszközt, még egy dolgot köszönhetünk neki: az ifjúsági regényt. Ami ma egyébként nincs, vagy csak nagyon elvétve akad. Nyilván ezért is olvas még minden tizenéves Vernét. Legalább egyet.

Ha csak egyet vesz kézbe (és ez nem a trilógia), akkor az A Nyolcvan nap alatt a Föld körül lesz a befutó. A sztorit éppen ezért gyakorlatilag mindenki ismeri: egy igazi angol úr, aki, ha tehetné (és teheti) egész álló nap újságolvasással töltené a drága időt kedvenc klubjában egy nap fél vagyonát fölteszi arra, hogy képes 80 nap alatt megkerülni a Földet. Ígéretéhez híven minden határon le kell pecsételtetnie útlevelét. Az útvonalat is lefektetik a szerződők: London - Szuez - Bombay - Calcutta - Hongkong - Jokohama - San Francisco - New York - London. 1872-t írunk ekkor a regényben és a valóságban is.

Fogg és inasa, Passepartout minden létező és elérhető közelekedési eszközzel utazik gőzhajtótól a vitorlás szánig, persze a lehető legveszélyesebb helyzetek között ismerik meg az adott ország kultúráját. Eközben  egy angol yard folyamatosan üldözi a két főhőst, mert összetéveszti őket egy bankrablóval. Minden adott: a semmittévő felsőosztálybeli összebarátkozik egyetlen segítőjével, mikozben a rendőrből is folyamatosan idiótát csinálnak. Angol utazás, angol humor. És nem ejtjük ki a szót, pikareszk. Fogg persze visszatér és költségei nagyjából megegyeznek az elnyert összeggel, így sokat nem nyer, persze a becsületén nem esik csorba. Na meg a csodálatos kis felesége. Ez egy életre elég.

A 80 nap alatt tökéletes alapanyag egy beavató színházi táncelőadáshoz: mozgalmas, humoros, romantikus, a jók mindig jók maradnak, a rosszak is jót akarnak tulajdonképpen, a hős nem erős, mégis mindent megold. Az üzenet is tökéletesen nevelés-kompatibilis: a tisztesség és az egészséges versengés igenis győzelemre segít. Ezt látta meg Földi Béla és társulata.

 A Budapest Táncszínház február 21-én, csütörtökön mutatja be a regény mozdulatszínházi feldolgozását a Nemzeti Táncszínházban. 

Elárvulva, törtfehér ruhájában mégis elegánsan ül a nő egy párizsi kávézóban, mellette társtalanul és hanyagul egy férfi. A nő előtt pohár, tele az Adynál zöldszemű, Degas-nál csipkefehér abszinttal, a férfi előtt egy kávé. Ismerjük a nőt, Ellen Andrée, színésznő, a férfi pedig Marcellin Desboutin, festőművész. Degas is ebben a kávézóban ült gazdagságban és balettrajongásában is sorstársával, Manet-val. 

Edgar-Germain-Hilaire de Gas, akit Degas-ként ismer a világ, francia nemesi család leszármazottja volt, s mint korának társai közül oly sokan, ő is a jogi pályáról fordult le azért, hogy festőművész legyen. Apja ráadásul lelkesen támogatta is fia ambícióit, zsákszámra költötte a pénzt tanulmányaira, kiállításaira. 

Degas karrierjét kis híján derékba törte a franciák számára borzasztó vereségekkel és veszteségekkel végződő francia-porosz háború 1870-ben. A festő nem csak barátainak nagy részét veszítette el, hanem a harctéren olyan, szembetegséget kapott, mely élete végéig kínozta, sőt művészetét is alapvetően befolyásolta. Degas halála előtt már gyakorlatilag megvakult.

Visszatérve a frontról anyai rokonaihoz utazott, New Orleans-ba. Megunván a portrézást, figyelme a mozdulatok felé irányul, Amerikában a gyapotszedők fizikuma, hazatérve pedig a lovaspóló ritmusa ragadta magával. Degas vadul alkotni kezdett, a Salon minden szabályát kihajítva az ablakon, a realizmus felé fordulva. A vadság viszont nem jelent felületességet - egy-egy kép elkészítése akár 10-13 évig is tartott.

A lóversenyek mozgalmas világa megalapozta a második szenvedély, a balett megfestésének technikáját. Degas belopta magát a balettpróbákra, a színházi előadásokra és kérlelhetetlen szerelemmel festette meg az elcsigázott táncosnőt és a diadalmas primadonnát, a szétszórt kellékeket és a színház dús fényeit.

A párizsi Salon kánonjából kivetett művészek 1874-ben dühből közös kiállítást nyitottak, Degas tíz képpel volt jelen a gegentárlaton, amit egy gúnyos kritikus az impresszionisták kiállításának nevezett el. Hatásosan. Bár a csoport később a Függetlenek, "Indépendants" nevet használta, a világ impresszionistának hívja tagjait. Degas, bár nem tartotta magát impresszionistának, barátaihoz haláláig hű maradt, anyagilag is támogatta őket, ő volt a jótékony és mértékletes, pénzes nagybácsi, aki sosem nőzött, nem ivott, nem kábult el. Csak festett.

Az első alkotás, melyen Degas "hangja" már megszólal, épp egy balett-kép, a Táncosnők a korlátnál. A század hetvenes éveit Degas ennél a témánál töltötte. Vázlatok, részlettanulmányok százai bizonyítják a precizitás, elmélyültséget és alázatot. 

Ekkor járt nála Edmond de Goncourt, író, aki ezt jegyezte föl naplójába: „A tegnapi napot egy Degas nevű furcsa festő műhelyében töltöttem. A különböző irányzatok felé tett tematikai próbálkozások és kitérők után a jelenkorba szeretett bele, amelyből a mosónőket és táncosnőket választotta ki. Alapjában véve ez nem is olyan rossz választás”. 

A Balettpróba a színpadon című képet a kritikusok szétszedték az első, 1874-es kiállításon. Szerintük nem volt elég színes, nem volt elég dinamikus, szürkének és egytónusúnak tartották. Degas nem adta föl, egy évvel később újrafestette a Balettpróbát. Most két változat is megtalálható a gyűjteményben, s való igaz, az egyik sokkal élénkebb színekkel ejt rabul. 

S hogy miért festett negyedszázadon át táncosnőket, balerinákat egy férfi, akinek sem szeretőjéről, sem feleségéről nem tud a történelem?  „Mert csak náluk találom meg az ókori görögök gesztusait…” - válaszolt erre a kérdésre maga a művész.

Először is, huszonöt év nagy idő, pláne, ha a magyar kortárs táncról van szó, ami harminc évvel ezelőttig tűzzel-vassal tiltva volt. Másodszor pedig, huszonöt év többszáz profi táncos kinevelését, többtíz koreográfus álmainak megvalósulását és elképesztő mennyiségű előadást, bemutatót jelent. A Szegedi Kortárs Balett idén szeptemberben volt 25 éves - a róluk szóló fotótárlat, Dusha Béla képeivel december 17-én nyílik a Nemzeti Táncszínház Kerengő galériáján. 

Részlet a Diótörőből.

A szegedi történet 1987-ben kezdődött Imre Zoltán irányításával, napjainkban Pataki András és Juronics Tamás bábáskodnak az együttes fölött. A Szegedi Kortárs sikerének titka megfejthetetlen, de mégis feltérképezhető. Juronicsék olyan klasszikus műveket "hangszerelnek át", mint például a Carmina Burana - ami a legnagyobb siker volt a társulat életében - a Csipkerózsika, a Bolero vagy most a Diótörő. A történet sem marad mindig a talpán, de a látvány, a kosztümök, a fények és a koreográfia természete aztán végképp minden ízében átírja azeket a "megszokott" történeteket.

Juronicsnál mindig meghökkentő és felkavaró a színpadi látvány és soha nem megjósolható a hatás. A Szegedi Kortárs balett igazi showt csinál, tetszeni és látszani akar, szeretve lenni, szokatlan módon - legalábbis itthon - a közönség által. Huszonöt éve.

Nyugaton egyszerűen modern táncnak hívták, Magyarországon hosszas veszekedés és viszály után mozdulatművészet lett a becses neve annak a műfajnak, ami egyszerre volt színpadi tánc és szabad tánc, szoros testvériségben a képzőművészetttel, sőt a gyógytornával is. Az új névvel sajátosan új, magyar műfaj teremtődött, vele önálló fejlődési irányai és kutatási területei. Mi is a bewegungskunst?

Minden Isadora Duncan első magyarországi fellépésével kezdődött. 1902-ben az amerikai meztéllábas táncosnő megmutatta a kultúrától duzzadó székesfővárosnak, hogyan kell tütü és spicc cipő nélkül, tógában táncolni, hogyan lehet érzelmi motivációkkal színpadra állni. Ez a Pest meg beleszeretett. Tíz évvel később már gombamód szaporodtak  a mozdulatművészeti iskolák Budán és Pesten.

Ekkor érkezett meg külföldi Madzsar Alice Bess Mensendiecktől, Dienes Valéria pedig Henri Bergsontól és Raymond Duncantól, Párizsból. Az orkesztika kulcsa pedig Dienes Valéria volt. 

Dienes Valéria - aki maga adta a mozgásművészet fogalmát a magyar modern táncnak - egyszerre tanított matematikát és filozófiát, a Zeneakadémián zongorát és nem mellesleg elsőként fordította magyarra Bergsont. Utóbbi következménye, hogy elkezdte tanulmányozni a Duncan-módszert és saját táncpedagógiai rendszert alakított ki, az orkesztikát. Az első iskola 1915-ben nyílt.

Néhány évvel később a másik markáns modern tánc - irány, Émile Jacques Dalcroze módszeréből kiinduló Szentpál Olga és Kállai Lili is megnyitotta iskoláját. A mozdulat és a művészet is aranykorát élte: Dienes már nem szólótáncban, hanem kórusművekben gondolkodott, a dadista mozgásszínház Palasovszky Ödön és Madzsar Alice keze alatt virágzott és megelőzve minden európai törekvést már ekkor a lélektani darabok irányába indult el (ők voltak a  Cikk-Cakk estek, például, és a Lényegretörő Színház). 

Madzsar Alice (Jászi Oszkár húga), akinek a gyógytornát köszönhetjük.

A mozdulatművészet udvarán persze a kor legmenőbb kosztüm- és díszlettervezői, zeneszerzői is söprögettek. Nem kis sikerrel. Madzsar Alice és Palasovszky Ödön például a világhírű zeneszerzővel, Kozma Józseffel (Hulló falevelek / Les feuilles mortes, Jacques Prévert szövegével) dolgozott együtt. Tervezett vetített díszletet Kádár Béla, sőt Palasovszkíék árny- és fényjátékokat is használtak a darabokban. Az előadásokat pedig olyan fotográfusok örökítették meg, mint André Kertész, Ergy Landau vagy Pécsi József.

A világháború és az azt követő évek alatt azonban a hatalom mindent megtett, hogy kiírja a magyar kultúrából a mozgásművészetet.