Céltudatos, lenyűgöző munkabírású, igazi krízismenedzser – Kosyreva Diana mindig ott van, ahol éppen szükség van rá. A fiatal balerina a Bolsoj Színházból érkezett Budapestre szeptemberben, a napokban pedig már bemutatkozott a MÜPA színpadán a GIF (Girls in Focus) című előadásban.
Fotó: Nagy Attila
Ma Budapesten táncol, a Magyar Nemzeti Balett társulatát megelőzően pedig a Bolsoj együttesének tagja volt. De mi történt előtte?
Nem egyszerű az eddigi karrierem, azt hiszem, fogalmazhatunk így. Ez már a harmadik közösség, amihez tartozom, először a Kaszatkina-Vasziljov Klasszikus Balettszínházban voltam első magántáncos, aztán részt vettem néhány nevesebb balettversenyen, és végül egy próbatáncon bekerültem a Bolsoj Színházba, ahol öt évet dolgoztam.
Sok vagy kevés ez az öt év? Kívülről nehezen eldönthető.
Nyilván mindenki maga dönti el, hogy neki sok vagy kevés, ez emberfüggő. Van, akit örömmel tölt el a stabilitás, a kiszámíthatóság, van, aki egész életét ugyanannál az együttesnél éli le. Én nem így vagyok ezzel, nekem mindig kell valami új: kell a változatosság, kell, hogy nyithassak, hogy továbblépjek. Nem is tudom eldönteni, hogy nekem sok vagy kevés volt ez az öt év, mindig akkor lépek, amikor eljön a pillanat az életemben, amikor kialakulnak ennek a feltételei.
Most milyen körülmények játszottak össze, amelyek Budapestre hozták
Szerettem volna valami egészen újat kipróbálni. Európában és Oroszországban élni gyökeresen más, nemcsak táncművészként van ez így, hétköznapi emberként is. Egy ekkora váltás új perspektívákat nyit: új nyelvet ad, új kultúrát. Ennek minden területe, a változás „komplexitása” vonzott. Életemben először az út, ami Budapestre vezetett, mintha felülről állt volna össze, magától. Hosszan tudnék mesélni róla, valahogy úgy alakult, hogy minden apróság ide mutatott.
Fotó: Nagy Attila
A próbatánc számomra teljesen váratlan módon Moszkvában volt, ráadásul éppen annak a színháznak a próbatermében, ahol korábban már évekig dolgoztam, fogalmazhatunk úgy, hogy hazamentem oda. Beteg voltam, lázas. Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy menjek vagy ne, kell ez nekem, vagy sem… Az életemben korábban le kellett küzdenem mindenféle akadályokat, ha valamit nagyon akartam, lassú és kitartó munkával mentem abba az irányba, amerre a vágyam mutatott. Most nem volt ilyen „küzdés”: elmentem a próbatáncra azzal az érzéssel, hogy lesz, ami lesz, mindenképp jó. Nem számítottam arra, hogy azonnal szerződést ajánlanak nekem. De három perc beszélgetés a magyar társulat balettigazgatójával elegendő volt, hogy ráébredjek, nagyon szeretnék vele dolgozni. Az viszont csak sokkal később derült ki számomra, hogy nem egyedül döntöttem így, és sok olyan művész érkezett Magyarországra, akikkel korábban már dolgoztam együtt. Ennek hihetetlenül örültem. Persze egyéb személyes okaim is voltak, de ezeknek a taglalása már túlmutatna az interjú keretein.
Az a benyomásom, hogy nem lassan lépegetett előre balettművészi karrierjének grádicsain, hanem hatalmas szökellésekkel ugrott felfele, gyakorlatilag az iskola után már magántáncosként dolgozott. Miért és hogyan alakult ez így?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy minden lépést megtettem, nem ugrottam át semmit, csak nagyon gyorsan haladtam. Mindig jöttek a lehetőségek, be kellett ugrani valaki helyett egy-egy szerepbe, gyorsan kellett tanulnom, gyorsan kellett fejlődnöm, és mivel minden ilyen helyzettel éltem, rengeteg munka van abban, hogy rövidültek azok az idők, amik az egyes lépcsőfokok között elteltek. Tényleg minden helyzetbe belekapaszkodtam, hogy rengeteget legyek a színpadon, és néhány ilyen „beugrás” után, ami valójában egyfajta megelőlegezett bizalom volt, kiderült, hogy jól szerepelek, hogy meg tudom oldani a nehezebb feladatokat is. Gyorsan jött minden.
Fotó: Nagy Attila
Ez az eltökéltség, a küzdeni tudás már az iskolában, Moszkvában is kiderült, vagy éppen a balettiskola „gyümölcse”?
Azt gondolom, hogy az alapvető működési minták már gyerekkorban láthatóak, egész kicsi korban alakulnak ki. De amíg nem jött el ez a helyzet, ami aktiválta a mintákat, ez nem derült ki. Az élet megmutatta, hogy stresszes szituációkban én nem pánikolok, hanem gyorsan felállítom a prioritásokat, gyorsan átlátom az adott helyzetet, és egy belső intuíció alapján döntök. Általában belevetem magamat a nehézségekbe, nem rettenek meg, nem bénítanak le, és most úgy tűnik, ez a tulajdonságom sikerekkel ajándékoz meg. Persze nem mindig. Amikor viszont elmúlik a nehéz helyzet, meg szoktam állni a helyem a felvállalt feladatban.
De milyen feladat, milyen szerep, milyen karakter áll igazán közel a szívéhez? Vagy egyáltalán nincs jelentősége ennek?
Ez időről időre változik, azt is mondhatnám, hogy korszakaim vannak: a karrierem elején a bravúrszerepek érdekeltek, majd a líraibb szerepek vonzottak. Ma már elmondhatom, hogy táncoltam eleget ahhoz, hogy ne így gondolkodjak: megvan a fekete és a fehér hattyú is, megvan Giselle és voltam Kitri, és sorolhatnám. Úgy érzem, hogy mindegyik típusú szerephez más-más érzelmeket kell önmagunkban megtalálni és a felszínre hozni, és mára már felgyűlt bennem annyi színpadi és élettapasztalat, hogy mindenhez találok fogódzót.
A napokban volt látható a GIF a MÜPA színpadán. Milyen volt ennyi nővel együtt táncolni a színpadon?
Elképesztően jó érzés volt! Már az első próbákon rádöbbentem, hogy itt, Magyarországon nagyon tudják a modernet táncolni. Oroszország és a Bolsoj ebben nem annyira erős, valószínűleg még nem tanulták meg ezt. Az itt dolgozó lányoknak viszont ez nagyon megy, ami lenyűgözött engem. Ugyanakkor persze rögtön láttam az óriási kihívást is, hogy ezt nekem is meg kell tanulnom, ráadásul rendkívül gyorsan, egy nagyon intenzív próbaidőszak alatt. Szerettem a koreográfiát, nagyon szerettem ezt a munkát.
