Vigyázat, csak erős idegzetűeknek! A farsang beköszöntével most egy nyugtalanító, barokk bálba csöppensz, ahol senki sem az, akinek első pillantásra tűnik. Marlene Monteiro Frenitas. Ez a név a belépő - az élő-élettelen szobrok, a hibrid lények, a vizuális-akusztikai orgia báltermébe, a Trafóba.
Mindenkiben él a vágy vajon, hogy csak egy kis időre, egy órára vagy egy éjszakára kipróbálja, milyen egészen más, élettelen vagy animális formát önteni? Ledobni mindent, amit a környezet ránk pakol, kicsit túllenni az életen? Úgy feszíteni szét a test határait, ahogy még soha nem tettük meg?
Marlene Monteiro Frenitas egyébként megteszi. Úgy, hogy előtte nem is kérdezi, megteheti-e. Irritáló és fantasztikus, taszító és magával ragadó, nyers és mégis elképesztően szofisztikált módon. Ahogy a zsenik szokták.
Bizarr figurák, kimerevedett, szoborszerű alakok táncolnak és énekelnek szívszaggató Arcade Fire-t és Nina Simone-t ezen extravagáns karneválon. Az eredmény egy velejéig ható, az első percétől az utolsóig transzba ejtő produkció - ígéri a színlap, ami az érzékszervek mellett a hiúsának is adózó tánckritikusokat is megajándékozza egy cukorkával: hiszen ez az előadás előbb érkezik a Trafóba, mint a Wiener Festwochen-re vagy a rangos berlini HAU-ba.
Freintas - akinek nevét bármelyik Gabriel García Márquez-főhős elirigyelné - egy 1953-as filmre, Alain Resnais és Chris Marker A szobrok is meghalnak című művére és két mítoszra, az Orpheuszra és a Pygmalionra építette fel darabját. Hogy ezt a triót hogyan illeszti össze, az kiderül pénteken és szombaton. De előljáróban kicsit elővesszük és leporoljuk őket.
Orpheusz és Pygmalion
Jogos a sikoltás: Orpheusz és Euridiké a megszokott történeti párosítás. Orpheusz a görög mitológiából maradt ránk, ő volt a legendás dalnok, aki muzsikájával varázsolt. Képes volt lecsillapítani a dühöngő vadállatokat, táncra vezényelni a sziklákat, megállítani a folyókat. Értette a természet nyelvét, tudott beszélni az állatokkal, ő tanította meg az emberiséget az orvoslásra, írásra és földművelésre. És persze ő volt az, aki megmutatta az embereknek, mi is a líra.
Csodálatos élete csúfos véget ért: amikor kedvesét, Euridikét elvesztette, lement érte az alvilágba. Zenéjével meglágyította Hadész és Perszephoné szívét, akik ezért visszaengedték Eurüdikét a földi világba. Nem kellett (volna) mást tennie, csak fel kellett (volna) vezetnie szerelmét anélkül, hogy egyszer is visszanéz. A csodálatos dalnok azonban erre nem volt képes, így végleg elveszítette őt. Bánatában Trákiába ment, ahol pásztoroknál élt, s ellenállt az őt ostrolmó asszonyoknak, akik ezért megpróbálták agyonkövezni, de a zenétől megszelídült sziklák nem akarták megütni. A medánokat viszont nem sikerült jobb belátásra bírni, széttépték.
Pygmalion élete boldogabb volt, pedig egyszerű kyprosi király volt, minden csodálatos tulajdonság híján. Ez a király nőtlenül élet hosszú éveket, míg egyszer faragott egy elefántcsont-szobrot. Olyan gyönyörű lett ez a szobor, hogy egészen beleszerelmesedett, s arra kérte Aphroditét, hogy elevenítse meg. Aphrodité engedett és Pygmalion boldogan élt elefántcsontból éledt hálás feleségével, amíg meg nem halt.
És ők ketten Marlene Monteiro Freitas képzeletében
Élet és halál, elő és élettelen, vágy és átváltozás – ezek a témái az előadásnak, ahogyan a két történetnek is. Hiszen Pygmalion minden élő asszonynál szebb szobrot faragott elefántcsontból, akibe aztán bele is szeretett, Orpheus pedig kővé dermedt, amikor a pokolból távozva visszanézett szerelme után.
Élettelen anyaggal és szobrokkal akartam foglalkozni. Így jött a képbe a két mítosz: az egyik a kővé dermedéssel, a másik az élettelen élővé változtatásával foglalkozik. Mindkettő kötődik a vágyakhoz is, különösen az átváltozás vágyához – az idegen iránti vágyhoz - nyilatkozta Freitas.
Az előadást inspiráló Alain Resnais/Chris Marker filmben afrikai szobrokat és maszkokat látunk, miközben a narrátor ezeknek a tárgyaknak az érzelmi hatásairól beszél. A táncosok A szobrok is meghalnak c. film műtárgyai által hordozott érzéseket sugározzák magukból. Szoborrá merevednek, aztán úgy grimaszolnak, mintha maszkot viselnének, és mégis árad belőlük az érzelem kifogyhatatlanul.
Elbűvöltek a groteszk alakok, az ötlet, hogy újrarajzolhatjuk a szép és a csúnya határait. A karneválszerű dimenzió mögött munkámban az esztétikailag elfogadott átalakításának vágya munkál - Freitas azt mondja, a legfontosabb célja a konvencióktól és a kötöttségektől való teljes megtisztulás. Most kiderül, ezúttal mennyire sikerült neki.
