Van egy ember. Táncos? Koreográfus? Rendező? Képzőművész? Is. Úgy hívják, Joseph Nadj? Vagy úgy, hogy Nagy József? Is. Van egy másik ember, Miquel Barceló. Ketten pedig egy képzőművészeti-táncművészeti-összművészeti performaszot adnak elő az eTrafó oldalán.
Fotó: Agustí Torres
Nagy József ’Szkipe’ és Miquel Barceló 2006-ban, Avignonban filmre vett duója, a Paso Doble alighanem az egyik legjobb dolog, ami az online színházra kárhoztatott nézővel valaha is történni fog -
vallja Jászay Tamás kritikus.
Kell ehhez persze az operatőr Bruno Delbonnel, aki előszeretettel mutatja a nézőtérről nyilvánvalóan láthatatlant is, a felvétel mégsem olyan típusú táncfilm, amire azt mondanánk csípőből, hogy az előadás „nyomán” született; lenyűgöz az a szigor és következetesség, amivel a rendező igyekszik rögzíteni a legapróbb gesztusokat, változásokat, átalakulásokat, márpedig itt abból végtelen számú van. Két dolgot leszögezek ezzel az előadással kapcsolatban: egyrészt, hogy kizárt, hogy csak egyszer nézze meg az ember, másrészt pedig, hogy a Paso Doble minden nézéskor más oldalát mutatja. Engem elsőre a szemem előtt születő és értelmezett mitikus világ varázsolt el, másodszor a két demiurgosz szellemes-gyilkos csatája a túlélésért, a kettejük közötti pajkos dominanciaharc, amit a hangosan cuppogó agyagfal rekeszt be végleg.
Fotó: Agustí Torres
A Paso Doble című performansz 2006-os "születésű", de az elmúlt 14 évben nem fakult varázsa. Az egész világot bejáró képzőművészeti-mozgásszínházi előadásból az avignoni filmfesztiválon készítettek filmet, ezt január 29-én a Trafó látogatói is megnézhetik 20 órától (az előadás ingyenes, de jegyvásárláshoz kötött).
Két férfit látunk "feléledni" egy mozgó, élő agyagtömbből, akik megmunkálják, átlényegítik ezt az anyagot, ami kezük nyomán művészeti alkotássá válik. Testük munkájával egészen ősi motívumok keletkeznek, a teremtést láthatjuk, a teremtés csendjébe, hangjaiba hallgathatunk bele.
Összművészeti előadás ez, a szó legnemesebb és legpontosabb értelmében: ez esetben nem elkenni kell a határok figyelmen kívül hagyásának problémáját, nem mondani kell "egy nagyot", itt tényleg minden pillanat a művészet összességét, szubtanciáját jelenti.
