És miért fontos ez egyáltalán? Azért, mert – bár igen ritkán írunk színházakról színházi előadások helyett – húsz évvel ezelőtt ezen az estén a hazai kortárs tánc és kortárs művészet  életének egyik legfontosabb otthona nyitotta meg kapuit a Liliom utcában. Isten éltessen, Trafó! 

Forrás: Trafó Facebook-oldala

 

Egy kis Trafó-történelem

1998. október 16-án nyitotta tehát meg kapuit az első budapesti kortárs művészeti alkotótér, a Trafó – Kortárs Művészetek Háza. A Magyarországon addig ismeretlen formának természetesen voltak már Nyugat-Európában nagyon jól működő, neves nagytestvérei, a modell – az üresen álló ipari épületek átalakítása – mégsem volt minden rizikó nélküli. Senki nem tudta akkor, erre a divatra mennyire lesz vevő az itthoni közönség. De szerencsére az intézmény "kinevelte" a saját szubkultúráját, a saját közönségét, ezzel hatalmas szolgálatot téve a hazai kortárs művészetnek.

Ez írták akkor, húsz éve az alapítók a Trafóról:

egy intézmény, egy épület, egy tér, egy közeg, vibrálás, intellektuális kaland, kockázat, lehetőség. Egy ház, ami a kortárs művészeteké. Egy hely, ahol a táncról, színházról, képzőművészetről, irodalomról, zenéről szól az élet. Egy színház, amelynek nincs társulata, és ahol a néző egyenrangú az alkotással – lehetősége és egyben kötelessége is, hogy alkotó módon viszonyuljon hozzá. Egy hely, ahol az emóció az átlagosnál több teret enged maga mellett az absztrakciónak. Egy hely, amelyen keresztül kitekinthetünk a világra.

Húsz éve Bozsik Yvette egy korai darabjával indult el a Trafós élet.

Bozsik Yvette, forrás itt

A ház egyébként 1909-ben épült, az ipari szecesszió egyik jellegzetes alkotása. Egy francia anarchista művészekből álló csapat fedezte fel az elhagyatott épületet az 1990-es évek elején, ez volt a Resonance csoport. Itt éltek, itt alkottak, itt tartották bemutatóikat. Aztán a Budapesti Önkormányzat megvásárolta az akkor már foglalt házként működő épületet, és odaadta az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubjának, akik átépítették, majd üzemeltetni kezdték a házat.

Tánc, tánc, tánc

Kortárs színház, tánc és zene, valamint képzőművészet: a Trafó minden olyan izgalmas, vagy már nemzetközi szinten bizonyított alkotónak teret ad, akinek érdemes figyelni a hangjára. Legalábbis ez az intézmény határozott célja. 

A hazai alkotók mellett megfordult itt az elmúlt 20 évben a táncművészek-koreográfusok színe-java. A 200% tánc sorozat éppen erről szól: a tiszta táncról. 

Olyan darabokat válogatunk ide, amelyekben a fő rendező elv a testre koncentráló koreográfiai gondolkodás. Bár ezek az előadások sem mindig mentesek a kísérletezéstől, de itt az esztétikum dominál. A mozgás szépsége, harmóniája lehet az a kapcsolódási pont, amelynek révén a 200% tánc sorozatban szereplő darabok élményt nyújthatnak azoknak is, akik még sosem láttak kortárs táncelőadást.

A Trafó ad helyett a hazai kortárs tánc legfontosabb elismerésének, a Lábán Rudolf-díj átadásának is.

Ma este ünnep van, és egy pillanatnyi megállás ebben az ünnepben, egy kis csend csak egy gondolat erejéig: kevés olyan intézmény (ami alatt persze az itt dolgozókat, a küzdőket, az akarókat, a támogatókat, az alkotókat értjük) tett annyit a kortárs magyar kultúra virágzásáért mint a Trafó. 

És ami jön

Egy Táncmaraton 2018, a Műhely Alapítvánnyal közösen. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös programként jön Az Ügy, amely Kodály Székelyfonó című daljátékának alapötletét és formájáját fel- és kihasználva egy népdalokból építkező etűdsorozattal mutat képet a jelenlegi magyar társadalomról. Akik miatt biztosan működni fog a darab:Soharóza, Halas Dóra, Nagy Fruzsina, Bartha Márk és Fekete Ádám.

A CAFe Budapesttel szintén közös programként szerepel a Trafó műsorában a rég látott szürrealista belga társulat, a Peeping Tom.

Az ijesztően tehetséges csapat retinába égő látvánnyal, asszociatív, mutatványszerű jeleneteken keresztül vizsgálja az emlékezetet, az élet szövetének mozaikos összetételét, az emlékek raktárában kombinálódó és fejlődő eseményeket, amik végül meghatározzák, kik vagyunk. A Moeder világa egyszerre vicces és kísérteties, nyugtalanító, mégis ismerős - 

írja a Trafó a színlapon. És hogy valójában milyen? Kihagyhatatlan.