Rónai András a főiskolán elnyerte a legjobb végzős díját, tanulmányai alatt megnyerte a Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettversenyt és a Bécsi Nemzetközi Balettversenyt, számos más rangos verseny dobogósa lett, végzésekor egyből a Boston Baletthez szerződött, innen Washingtonba és Orlandóba vették fel, ám két év után mégis hazajött a Magyar Nemzeti Baletthez. A hogyanokról és miértekről beszélgettünk, és arról, miért érzi most jól magát itthon a bőrében.
Gyönyörű szépen indult a karriered Amerikában, ráadásul az egyik leghíresebb társulatnál, a Boston Balettnél, majd az Orlando Balett együttesénél kaptál szerződést. Ez azért keveseknek adatik meg. Miért jöttél haza?
Igazából a volt menyasszonyom miatt, de a szakmaiság is közrejátszott. A Boston Balettnél töltött egy évem nem volt annyira jó, mert annak dacára, hogy a tánckarba vettek fel, néhány szerep után nem is táncos, inkább statiszta szerepeket kaptam. Előfordult, hogy A diótörőben a tálcát tartottam cselédként egy teljes felvonáson keresztül, magyarán nem is táncoltam a darabban. 43 előadás volt belőle, én jeleztem, hogy itt vagyok, meg tudom csinálni, mégsem tettek bele a karba se. Amikor kérdeztem a művészeti vezetőt, miért, azt mondta, még nem. Ezt azért túlzásnak éreztem még 19 éves kartáncosként is. Valahogy megromlott a kommunikáció a művészeti vezetővel, nem tudom, miért, ezért elszerződtem az Orlando Baletthez, noha akkor Washingtonba is fölvettek. Az viszont csodás két év volt, egyik szerep jött a másik után. Ráadásul a társulatban nekem volt a legmagasabb a fizetésem, mert ott az számít, ki milyen szerepeket táncol, nem pedig a státusza vagy hogy milyen régóta van az együttesben.
Két év után mégis hazajöttél.
Valahogy úgy éreztem, elmehet ez még egy darabig, hogy Amerikán belül itt táncolok néhány évet meg ott néhány évet, de egyre nagyobb volt a honvágyam, hiányzott Európa, a balett rangja, az, amit itt képvisel. Amerikában valahogy a klasszikus balettnek nincs akkora súlya, kábé olyan, mint nálunk a kortárs tánc, a modern, szóval kicsit mostohán kezelik. A balett társulatokat sem államilag dotálják, hanem magánúton, ezért másként tekintenek rájuk. És más az egészhez való hozzáállás. Ott az számít, milyen magasra ugrasz, mennyit forogsz – mondjuk ezekben én épp jó vagyok – a show az elsődleges, nem a művészet. A többi elem elnagyoltabb, nem olyan kidolgozott, nem zárják be például az ötödik pozíciót és a többi. Én meg szeretek ezekkel küzdeni, bármennyire nekem sem mennek ezek a dolgok. Azt tapasztaltam, hogy Amerikában az egész mögött nincs a személyiség súlya, az a művészi többlet, ami nálunk vagy általában egy európai társulatnál megvan. Párizsban, Londonban a nemzeti balettet nagyon támogatják. És a nézők is mások, Amerikában nem annyira szereti a közönség a klasszikát. Ez alól maximum A hattyúk tava és A diótörő a kivétel.
Te már egészen kiskorodban, kilenc évesen gyermekfőszerepet táncoltál, tulajdonképp a színpadon szocializálódtál és csak később kerültél a Balettintézetbe.
Tulajdonképp anyukámnak köszönhetem az egészet, aki el tudta éri, hogy én akarjam, amit valójában ő akart. Bekerültem az Operett Színház Mozart-produkciójába, én játszottam, illetve táncoltam a gyerek Mozartot. Akkoriban úsztam és szertornáztam, Kerényi Miklós Gábor rendező pedig végigjárta a torna egyesületeket, hogy megfelelő gyerekeket találjon a szerepre. Így találtak meg engem, és behívtak castingra a bátyámmal együtt. Az első fordulón kiestem, de anyukám betolt a második fordulóra is, ahonnan gyakorlatilag már én kaptam meg a szerepet. Aztán egyik szerep jött a másik után, a Mozart után A szépség és a szörnyeteg. Közben a húgomat kísérgettem balett előkészítőre és egyszer, amint vártam rá a bátyámmal óra közben, a mesternő azt mondta, ha már ennyire unatkozunk, álljuk be. Egyáltalán nem fűlött a fogunk hozzá, de végül bementünk és nagyon ügyesnek bizonyultunk, mindhárom spárgánk megvolt, tágabbak voltunk, mint a lányok, ugrottunk, forogtunk. Itt akkor történhetett valami, anélkül hogy akartam vagy tudatosítottam volna. Később felvételiztem a Balettintézetbe és jónéhány évig a bátyámmal egy évfolyamra jártuk. Annyira rivalizáltunk egymással, hogy ez már nemcsak jó volt, amiért húztuk fel egymás teljesítményét, de ki is nyírtuk egymást, ezért egy idő után elválasztottak minket és más évfolyamba tettek.
2014-ben meg is nyerted a Táncművészeti Szövetségtől a legjobb végzős díját, amit nemcsak az intézeten belül osztanak, országosan ismerik el a tehetségeket.
A főiskolát egyébként mindketten elvégeztük a bátyámmal, ő Londonba került egy kortárs együtteshez, engem pedig Keveházi mester beajánlott a Boston Baletthez, ahol az igazgatót ismerte. Időközben a Magyar Állami Operaházba is felvételt nyertem, de megbeszéltük Solymosi Tamással, mi legyen, mert egy kicsit hezitáltam, de mondta, hogy menjek el nyugodtan világot látni, próbáljam meg. Megértő volt, talán mert ő is külföldön épített először karriert. Ezen kívül felvettek még Dortmundba is, de arra nemet mondtam.
Már a főiskolán nagyon „nemzetközi” voltál, hiszen rengeteg versenyre utaztál és fantasztikus eredményeid születtek. Mondjuk itt van mindjárt a Rudolf Nurejev verseny vagy a Bécsi Nemzetközi Balettverseny első helyezése.
Isztambulban is voltam, ott második helyezett lettem. Illetve még Boston után elmentem a várnai versenyre is.
De akkor már profi táncos voltál, miért kellett versenyen szerepelned?
Mert visszajöttem Európába és úgy éreztem, ahhoz, hogy újra társulatokhoz szerződjek, nem árt egy ilyen verseny, hátha felfigyelnek rám. Ezen a versenyen viszont olyan erős volt a mezőny, hogy életemben először teljesen leblokkoltam, így nem jutottam be a döntőbe. Pedig kitűnő felkészítést és támogatást kaptam a mestereimtől.
Most viszont hazajöttél és a második évedet kezdted meg a Nemzeti Balettnél.
Ez is kalandos volt, mert amikor Orlandóban lejárt a szerződésem, nyárra Belgrádba szerződtem néhány hónapra nagyszerű szerepekre, de amikor az igazgató további szerepeket ígért az évadra, néhány táncos felment hozzá az irodába és azt mondták, ha engem szerződtet, akkor ők elmennek, mert elveszem a szerepeiket. Ezt az igazgató megosztotta velem és végül nem szerződtetett. Az utolsó pillanatban, az évad legvégén idejöttem Magyarországra, Tamás behívott egy gyakorló balett órára, isteni csodával épp az volt az utolsó az évadban, majd utána azt mondta, meg van elégedve azzal, amit látott, de csak karszerződést tud ajánlani. Örültem, mondtam, hogy tökéletes, de olyan szerencsésen alakult az évadom, olyan sok szerepbe ugrottam be tulajdonképp véletlenül, mások sérülései következtében, hogy még jobb volt, mint amire számítottam. Így kerültem be a Spartacusba rabszolgának, azt nagyon szerettem. Utána jött A diótörő orosz szólója, s ezalatt jött oda Tamás hozzám, hogy szeretne engem Lenszkijként látni az Anyeginben, tanuljam be önállóan, bár már megvan a full cast. Így is lett, betanultam, nagyon tetszett neki, és még szerencse, hogy megkért rá, mert az egyik Lenszkij lesérült és így bekerültem a produkcióba. És ugyanígy, tulajdonképpen a véletlen folytán kerültem be év végén A vágy villamosába Stanley-ként. Ez azért is volt fantasztikus, mert ebben az előadásban színészileg is nagyon ott kell lenni, ez tehát még egy plusz élmény volt. És itt a mozgás is más, dzsesszesebb. Az idénre pedig már a LOL-ra és az Etűdökre is kiírtak. Most nagyon elégedett vagyok.
Ráadásul rögtön egy év után kartáncosból címzetes magántáncos lettél.
Igen, bár ezek a rangok nem feltétlenül jelzik azt, egy táncos hol tart vagy épp mennyi szerepet kap. Van, hogy egy címzetes magántáncos „beelőz” egy magántáncost – az előbbi az alacsonyabb státusz – és ezt olykor nem is szeretik az érintettek. Van, akinek fontos ez, van, akinek nem.
Hogyan készülsz egy előadásra?
Nem nagyon szoktam izgulni, csak a szükséges adrenalinszintnövelő mértékben, sőt, kifejezetten élvezem az előadás közeledtét. Ahogy lelkileg rákészülök a dolgokra, ahogy egyre lovallom bele magam az egészbe. Ezért nem szeretem a délelőtti előadásokat, mert azokra nem tudok rendesen ráhangolódni. Fizikailag egyébként nagyon terhelhető vagyok, nem ismerem a saját határaimat, illetve nem veszem figyelembe őket, sokszor még a mesterek szoktak szólni, hogy ne csináljak annyit, mert baj lesz. De szerencsére még sosem sérültem le. Én nem szoktam leülni, kimenni, sokat bírok fizikailag, de szerintem ez fejben dől el.
Milyen szerepekre vágynál?
A Rómeó és Júliában a Rómeó és Mercutio is nagyon érdekel. Mindkettő erős színészi képességeket igényel.
A táplálkozás tekintetében milyen áldozatokat hozol, mennyire figyelsz oda rá?
Igazából nem figyelek. Ha nagy a megterhelés, akkor több fehérjét eszem. Ha klasszikusabb szerepem van, akkor nem edzem pluszban konditeremben, mert az izmok megrövidítik a kart és a testet is.
Miért? Amúgy jársz? Nem elég a napi nyolc-tíz óra gyakorlás, próba?
Járok, tőlünk azért elvárják a szép felsőtestet.
Akkor most egyelőre nem vágysz újra külföldre?
Nem, jól érzem itt magam.
