Ismét kiosztották a legjobb hazai kortárstánc-előadásnak járó Lábán Rudolf-díjakat. Az idei díjat a "pimasz improvizációiról" és "kódolhatatlan káoszáról" felismerhető Hodworks munkája, a Szólók és Góbi Rita Reptében című szólója kapta. Ebben az évben különdíj is járt, amit a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért az Artman Egyesület érdemelt ki.

Fotó: Dömölky Dániel/ Cuhorka Emese

Mese egy nimfáról, egy szatírról és egy szerelmes pásztorról: a Sylvia elűzi a rosszkedvet, meghozza a tavaszt, kicsit ironizál az emberi gyengeségeken, és szinte észrevétlenül megszeretteti velünk a balettet.

Fotók: Nagy Attila és Pályi Zsófia

Kozmér Alexandra volt már fent és lent, volt már kevésbé vékony és tökéletes balerina alkat, táncolt külföldön és kipróbálta magát a kortárs táncban is, és a színpadon is mindent eltáncolt már a tütüs szerepektől kezdve a súlyos, drámai hősnőkig. Sorsa akár a szerencsekerék: hol egyik szerepe a másikat éri, hol nyomasztó a csend körülötte. Múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk.

Tavaly igazán dús évadod volt 4-5 új szereppel, voltál Anna Karenina, Flavia, táncoltál modernet és főszerepet a Mandarinban. Az idén valahogy kevesebb feladatod van.

Valóban, bár A víg özvegy a Kárpát-Haza turnén nagyon feltöltött.

Pedig a súlyproblémáid is elmúltak már rég.

Mondjuk inkább úgy, hogy ez a dolog kordában van tartva. A pajzsmirigyemnek hol túl, hol alulműködése van, gyógyszert kell szednem rá, de mára e tekintetben harmóniában vagyok önmagammal. Többféle balerinatípus létezik, én a sportosabb típushoz tartozom, de a világ szerintem ma efelé megy.  Oláh Zoltánnal A diótörőben

Hét-nyolc év kimaradt a karrieredből. Az sok idő.

Kortárs tánccal foglalkoztam, izgalmas kirándulást tettem a táncnak ebben a műfajában, illetve egy madridi együttesben táncoltam, ott is nagyon jó tapasztalatokat szereztem. De persze hiányzott a klasszikus balett. Nagyon szeretem a balettórákat és a termi munkát.

Hogyan kerültél épp Madridba?

Első igazgatóm, Harangozó Gyula nagyon korrekt volt, azt mondta, akárhogy szeretne, maximum három havonta fog tudni egy főszerepet adni, azt is leginkább harmadik szereposztásban, hiszen annyian vannak még előttem a sorban. Ezért azt javasolta, hogy menjek ki külföldre, egy kisebb együttesben többet táncolhatok. Akkoriban ugyanis még működött az évtizedek óta megszokott, kőbe vésett hierarchius rendszer.

Huszonegy éve vagy az Operaházban. Ez nagy idő. Mi volt az az időszak, pillanat, szerep, lehetőség vagy feladat, amikor azt érezted, hogy igen, most ez vagyok én, amikor az önazonosságnak olyan fokán voltál, amire minden művész vágyik?

Én igazából sosem éreztem azt, hogy mennyire együtt van minden, mennyire jól érzem magam. Rettenetesen maximalista vagyok magammal szemben, a túlzott önkritika tulajdonképp gátol abban, hogy elengedjem magam. Karrierem legelején, amikor rögtön, nagyon fiatalon fantasztikus szerepeket kaptam, akkor sem úgy éltem azt meg, hogy most minden megadatott. Akkoriban egy évtizedek óta tartó, hierarchikus rendszer működött, amit lehetetlenség volt felborítani, akármilyen tehetséges volt valaki. Előttem voltak a príma balerinák: Pongor Ildikó, Hágai Katalin, Volf Katalin, Végh Krisztina és Popova Aleszja. Akkor ez volt a normális, amit a mi generációnk nem is kérdőjelezett meg. A sors fintora, hogy most, amikorra viszont rám kerülne a sor, mert nincsenek már előttem a nagy elődök, az kerül elém, jóval utánam került a társulatba. De minden rosszban van valami jó, ez a viszonylag csendesebb időszak legalább lehetővé teszi, hogy végre megírjam a szakdolgozatomat, amire annak idején egyszerűen nem volt kedvem.

Miről írod?

A szerepformálásról. Izgalmas dolog, mintha az ember bemenne egy ajtón, és önmagában utazást tenne.

Majdnem negyed század alatt rengeteg alkotóval dolgozik együtt egy művész. Ki volt az a koreográfus, akitől a legtöbbet kaptad eddigi pályád során?

Azt sajnálom, hogy nagyon kevés jutott nekem abból a korszakból, hogy rám koreografáljanak, ez inkább a kortárs tánc világában adatott meg, Ladányi Andreával, Kun Attilával és Leo Mujic-csal. Seregi Laci bácsiból nekem már nem a fénykorszaka jutott, de ő azért oda tudott mondani egy-egy mondatot úgy, hogy az nagyon építő tudott lenni.  Nála betanuló próba nem volt. Én egyébként nagyon könnyen tanulok, videóról is, bár egy táncos produkciójának a minőségét nem az határozza meg, hogy milyen gyorsan tanul. Pártay Lilla nagyon kifilézi az embert, nem hagy sok szabadságot, de a produktum, ami létrejön a végére, megéri. Lilla női és művészi érzékenysége közel áll hozzám, az, ahogyan a darabokat interpretálja. Vele az Anna Kareninát és az Aranyecsetben Munkácsy feleségét próbálhattam. Giselle-t a második évadomban próbáltam Solymosi Zoltánnal egy orosz balerina helyett, de akkor nem táncoltam, aztán ez a szerep relatív későn ért utol Alijev igazgatása alatt. Illetve még egy nagyon szép ajándékot kaptam a sorstól nemrégiben. Johan Inger, aki Kylián műhelyéből került ki, a Rain dogs koreográfusa két napig próbatáncoltatta az együttest. Az első alkalomra elmentem, de akkor már tudtam, hogy Flavia leszek a Spartacusból, nem akartam kitörni a nyakamat, így a szervezetem úgy védekezett, hogy hőemelkedést produkált. A másnapi, négy órás próbatáncon már nem vettem részt, de nem bántam. Johan Inger kérdezte, hol vagyok. Mondták, hogy otthon, mire azt felelte, eleget látott belőlem előző nap és engem választott. Utólag elmeséltem neki, hogy nem akartam benne lenni a darabjában, mire mondta, hogy hát te nem vagy normális, tök jó voltál.

Volt-e olyan szereped ezalatt az idő alatt, amivel nem tudtál azonosulni?

Ilyen nem volt, de az Etűdökkel megszenvedtem. Viszont a Seregi-vonal, az Anna Karenina vagy az Anyegin nagyon is nekünk való ebben a korban. Az igazi dráma, a karakterek a Seregi-darabokban vannak. Minden, ami művészet, és nem csak tánc.  Balettozni sokan tudnak, jelen lenni nem. Ma a technikai bravúr irányába megy el a balettművészet, a trend most az, hogy a szépség, az esztétikum viszi el az előadásokat. Számomra óriási visszaigazolás volt, amikor a Spartacusban Flaviát táncoltam és a kulisszában mindenki engem figyelt. Nagyon sokan könnyes szemmel jöttek oda gratulálni. Ugyanilyen szép visszajelzéseket kaptam A víg özvegy turnéján a karmestertől és más művész kollégáktól is.  Jól összekovácsolódott az utazások, az összezártság miatt a társulat. A víg özvegyet amúgy is kedvelem, szerelemről, csalódásról mindig szeretek érzelmeket közvetíteni.

Ami a korodat illeti, szerencsére semmi sem látszik rajtad illetve néhány balerinán, sem civilben, sem a színpadon, mintha a genetika meghazudtolná önmagát. Vagy maga a tánc hazudtolja meg a táncos korát?

Mi tudjuk azért, mire vagyunk még képesek és mi az, amit már a húszéveseknek kéne eltáncolniuk. De én nem akarok a húszévesekkel versenyezni, sőt, saját húszéves önmagammal sem.

Akkortájt lettél győztes a Nurejev-versenyen, ami nem is tudom, rajtad kívül még kinek adatott meg a hazai balettművészek között. Na de visszatérve, mi a legnehezebb ezen a pályán?

Ha az ember huszonéves és nem használják, még tudja, hogy van ideje. Negyvenévesen már minden kihasználatlan perc időpazarlás. Nagyon kevesen maradtunk olyan táncosok, akik Magyarországon születtünk, itt jártunk iskolában, nem mentünk külföldre és még mindig itt vagyunk. Ez példát mutathatna és erőt adhatna a felnövekvő és a most kikerülő generációknak. Most nagyon sokan eleve külföldre mennek. 

Tanítani nem szeretnél?

Kipróbáltam magam, Athénban tartottam amatőröknek nyári kurzusokat, és itthon az egyetem nyári kurzusain is visszatérő vendég vagyok, de úgy vagyok vele, hogy amíg az a döntésem, hogy a karrieremre, a táncra koncentrálok, addig ezzel szeretnék foglalkozni és nem szétaprózni magam. Nem szeretnék a próbák előtt még az egyetemre rohanni tanítani, majd vissza a próbákra. A későbbiekben ezt egy útnak tartom, de inkább magasabb évfolyamokat szeretnék tanítani, és főleg kész koreográfiákat, variációkat, kettősöket átadni.

Egy évvel ezelőtt Omar Z. Robles visszalátogatott szülőhazájába, Puerto Ricoba, hogy lélegzetelállító utcai táncfotókat készítsen. Most ismét hazatért, hogy megmutassa, milyen pusztítást végzett a Maria hurrikán. Hat hónappal a természeti katasztrófa után a sziget még mindig heverte ki a csapást, a tánc viszont még ezt a borzalmat is megszépíti.

Fotón: Yenesis Marzán/ Omar Z. Robles

A világhírű fekete balerina az őt ért támadásokra egy hosszú, átgondolt írásban felelt. Kritikusai szerint jelenléte kínos az ABT számára, sőt miatta gondolhatja a nemzetközi közönség, hogy az amerikai balett nem több egy rossz viccnél. Misty erre elmondta, mire büszke és mi az, amiben fejlődni akar.

Fotó: Nisian Hughes