A fogyatékkal élő embereknek nincs szavuk a társadalmunkban, nem tudják kellő súllyal képviseltetni magukat sem a kulturális, sem a politikai életben - állítja a világ egyik leghíresebb francia származású koreográfusa, Jérôme Bel, aki idén, a HORA Színházzal közösen hozta létre a Disabled Theater (Rokkant színház) című darabot. Az idei ImpulsTanz fesztivál egyik legnagyobb büszkesége ez a különösnek tűnő, de mégsem annyira szokatlan témaválasztás.
Mert megtörtént ez már Magyarországon is. Például Bozsik Yvette játszott már együtt vakokkal és gyengén látókkal a Vakvagányokban, és táncolt együtt a Lélektáncban mozgáskorlátozott fiatalokkal. Mégis, a nemzetközi kritikákból és az érdeklődés erejéből is látszik, a Diasbled Theater Európában ismeretlen, de nagyon várt nyelven szól. Éhség van arra, hogy arról is legyen szó a színpadon, a kortárs táncban is, ami több és mélyebb mint az esztétikum vagy a történet.
Bel azzal, hogy a fogyatékkal élőket a színpadra helyezi, a reprezentáció, a megmutatás mögé sétál. Képtelenség leválni a darabról, képtelenség kívül helyezkedni az élményen. Bel szellemi fogyatékos színészei nem játszanak - azt mutatják, amik ők maguk. Nem eljátsszák a nevetést, az örömöt, a bánatot, hanem megélik. Kiteljesítik és gazdagítják a színházat, egy olyan valósággal, amit színházban járóként nem képzelünk a színpadra. Az életbe képzeljük. És a Disabled Theater épp ettől zseniális: átugorja a szakadékot az elképzelt és a valóságos között. Miközben nem felejt el szórakoztatni.
A színház varázsának szerves része, hogy a néző azonosul a szereplővel, valamelyik szereplővel. Elveszik a történetben, a karakterben, feloldódik benne. Ezt az azonosulást a Disabled Theater minimum megakasztja - de inkább felszámolja. Úgy vágja el ezt a szálat, hogy közben nem szünteti meg az empátiát. Mégsem ébreszt sajnálatot. Bel egy ismeretlen, teljes, lenyűgöző, mégsem vágyott világot mutat meg, azzal, hogy nem próbálja kitalálni, mit érezhet, hogyan viselkedhet egy szellemi fogyatékos színész. Csak engedi érvényesülni. Ezzel a természetességgel egy kérdésre irányítja a figyelmet: mi, a magunk életében hány területen vagyunk "fogyatékkal élők". És arra, hogy ez mennyire emberi és természetes.
