Forrás: Impulstanz, Marco Pires
Lenni, vagy nem lenni … kurvának – az egy hónapon át tartó, nagyszabású bécsi Impulstanz fesztivál harmadik napján a portugál performer és táncművésznő, Mariana Tengner Barros ezt a kérdést szegezte publikumának. Kezében koponya, vállán hosszú, prémes, fekete szőnyegszerű drapéria, hangjában elégedett nárcizmus. Hogy kifinomult iróniából született-e minden jelenete, vagy épp ellenkezőleg: humortalan és ötlettelen próbálkozásainak voltunk néha feszengő szemtanúi, már nem derül ki. Csak annyi, hogy a The Trap (A csapda) a határon mozog.
Egy szögletes arcú, csontú, szikár izomzatú nő ül a színpad bal oldalán, lábainál puha szőnyeg, lábán vörös magassarkú. Markáns, mégis kifejezéstelen arca elvonja a figyelmet mozdulatairól. Egy fekete, áttetsző csipkestólával játszik, mellesleg, teljesen meztelen. A hosszú percekig tartó jelenet éppen elegendő arra, hogy még egyszer átgondoljuk, miről is szól a darab. A művésznő nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy évekig tartó kísérletező figyelmének összegzéseképpen most negyven percben sommázza, mi a látszat és a – szerencsés esetben mögötte rejlő – valóság, miért kell a hírnév, a felszínes show, miért vagyunk mi emberek belebolondulva a látványba, a szórakozásba, honnan és hova menekülünk, miközben minden az, amit már Shakespeare Hamletje óta ezrek mondtak ki, színház.
Forrás: Impulstanz, Marco Pires
És a világ olyan színház, legalábbis Tengner Barros szerint, amelyben a házasságok mögött mindig ott lapulnak a vágyakat kielégítő nők, ahol a nők mindig megjátsszák magukat és szebbnek hazudják az életüket annál, ami. Ahol egy szelet csokoládé után a nő őrjöngő dührohamot kapva félti és gyűlöli a húsát. A világ csak látszat, az érték csak maszlag, a férfiak csalnak, a nők pedig hazudnak. A fekete tüllben nyilvánvaló hasi görcsökkel vonagló hölgy nagyon rosszul érzi magát a színpadon, míg mindezt elmagyarázza a szerencsés nézőnek, aki persze így kis kimenőt kap a hazugságok terhe alól. Hiszen ha látja, hogy mindenki szemét, akkor ő úgy szemét, hogy éppen nem az. Ez a beismerés pillanata. A kurvaság beismerésének feloldozó pillanata. Ötlettelenül, unalmasan, vontatottan. Amilyen a néző, olyan az előadás – köp tulajdonképpen szembe Barros. Ha így akarta, okos. Ha csak beolvadt, középszerű. Hogy ez nem derül ki, minimum kínos.
A gyötrelmek után hősünk új életre kell és levonul a nézőtérre. Sokat sugdolózik, míg végre valaki elkezd kotorászni a zsebeiben és elővesz egy szál cigit. A filozófusszajha rágyújt, kifújja a füstöt és megnyugszik. Vele együtt mi is. Most már mindenki jobban fogja érezni magát, a nikotin benne jól oldja majd a nyomasztó kísérletek okozta stresszt. A hatás azonban gyorsan múlik és a nőnek álcázott jelenés koponyával a kezében elvonul, hogy rögtönzött palástja alól újabb és újabb meztelen koponyák bukkanjanak elő. Kis szünet után kettőzött erővel tör ránk az Ige – a nő életébe beleszól Isten.
Forrás: Impulstanz, Marco Pires
Isten hangján megszólal a modern kori összehasonlító filozófiakritika, kiderül, miben tévedett Nietzsche és Heidegger, miért kell Shankarát olvasni és advaita vedantát. Minden egy, ők mégis mások. Követhetetlen, groteszk jelenet ez: a német nyelven feliratozott szöveg vitázik az angol nyelven elhangzó bölcselkedéssel. A végtelen fáradtságból egy harmincas éveket idéző revütáncosnő mozgásanyagából dolgozó bordély-jelenet ment ki. A művésznő énekel, a show meg folytatódik. Szerencsére már a színházon kívül.
A következő előadás, amit ne hagyjatok ki, ha Bécsben jártok: Akram Khan Company, 16-án és 18-án.
