Carlos Mahillo Taravillo már négyévesen tudta, hogy klasszikus balett táncos akar lenni, és azóta sem ingott meg egyszer sem elhatározásában. 26 évesen immár öt éve a Nemzeti Balett tagja, három év tánckari tagság után két éve pedig címzetes magántáncosként képviseli Spanyolországot a társulatban. Ősszel New Yorkba készül az együttessel.
Madridban születtél, hogyan kerültél épp a Magyar Állami Operaházba?
Meghallgatást hirdetett az intézmény az évad közben, januárban, én pedig jöttem. Nagyon sokan jöttünk abban az évben, 2013-ban, nyolcvanan is voltunk, a próbatánc elég nehéz volt, de szerencsére megfeleltem és meghívtak a társulatba. Így 2013 februárjától szerződést kaptam, akkor még a balettkarba. Nagyon boldog voltam.
Azelőtt hol táncoltál?
Miután 17 évesen diplomáztam a madridi balettkonzervatóriumban, két és fél évet táncoltam Spanyolországban, másfelet Segovillában, egyet pedig Barcelonában Ángel Corella társulatában. Óriási élmény volt, sokat turnéztunk, felléptünk a madridi Teatro Realban is. Ángel Corella nemcsak a példaképem, korábban az American Balett Theater szólistája volt, mielőtt a társulatát megalapította Spanyolországban, jelenleg a Pennsylvania Balett művészeti igazgatója. Nagy hatással volt rám és a szakmai fejlődésemre.
Miért jöttél akkor el?
Bár nagyon jól éreztem magam a társulatban, a helyzet az, hogy Spanyolországban a sportolókat sokkal jobban megbecsülik, mint a táncosokat. A táncot valahogy afféle könnyed dolognak tartják, nem túl nagy a presztízse, nekem mindig magyarázkodnom kell, hogy a klasszikus balett más, hogy ez egy nagyon nehéz és komoly műfaj. Ez a hátrányos helyzet és alacsony megbecsültség nemcsak a táncra, hanem általában az előadóművészekre is vonatkozik.
Magyarországon jobb a helyzet?
Sokkal. Spanyolországban egyrészt nem lehet megélni a táncosi fizetésből, épp csak a túléléshez elég, nem lehet egzisztenciát teremteni belőle. Másrészt bármilyen erős is a madridi balettkonzervatórium és általában a művésziskolák, a művészeteknek ennek dacára sajnos nem túl nagy a társadalmi megbecsültségük. Spanyolországban művészeti iskolába járni jó, de aztán el kell menni külföldre, hogy az ember kipróbálja magát.
Mit gondolsz, miért van ez így?
Mert a művészetekről alig esik szó a közoktatásban, ez egy elhanyagolt terület sajnos.
Milyen tapasztalataid voltak, amikor Budapestre érkeztél?
Nagyon nehéz volt az első hónap, nem tudtam magyarul, angolul se igazán, nehéz volt kommunikálni az emberekkel. Aztán az első hónap után könnyebb lett. Persze a mai napig hiányzik a családom, de a hivatásom és a munka kapcsán megélt élmények kárpótolnak. A Magyar Állami Operaházban nagyon gazdag a repertoár, nemcsak a klasszikusok, de a modern előadások terén is, sok a kísérletezés is, mindenki megtalálja a neki valót. És azt tapasztalom, hogy azóta is, amióta itt vagyok, láthatóan és látványosan nő a társulat munkájának színvonala. Ez is inspiráló.
Hozzád egyébként a klasszikus vagy a modern áll közelebb?
Mindenben igyekszem megtalálni a szépséget, bármilyen darab, bármilyen szerep talál meg, de a klasszikus a szívem csücske. Négyéves korom óta klasszikus balett-táncos akartam lenni.
Támogatott a családod?
Nagyon szerény, egyszerű családból származom, nincsen egyetlen művész sem a felmenőim között, de mindenki az első perctől fogva támogatott.
Hogyan alakult ki benned ez a szenvedély, ez a határozottság?
Egészen pici gyerekként, négyévesen láttam egy balett előadást, talán a Hamupipőke lehetett. Teljesen elvarázsolt. A színpad, a tánc, a zenekar, az egész. Akkor azt mondtam az édesanyámnak, hogy én ott akarok lenni azok között, akik a színpadon táncolnak. Megkérdezte, hogy tényleg? Hétévesen pedig azt mondtam, hogy én a balettintézetbe szeretnék járni. Erre is megkérdezte, hogy tényleg? És elvitt, támogatott, mondta, ha ezt tesz boldoggá, menjél. Fel is vettek, nálunk héttől tizenhét éves korig tart a balettintézet.
Soha egy pillanatig nem inogtál meg?
Soha. Persze a dolognak ára van, hogy művészként mindig egyedül vagy, most különösen, távol a családodtól, de kárpótol az, hogy azzal foglalkozol, ami az életed, a szenvedélyed.
Mi volt a legelső darab, amiben szerepeltél az Operaházban?
Az Elfújta a szél, Pártay Lilla koreográfiája. Emlékezetes élmény marad. Aztán jött a többi, az Aranyecset, A hattyúk tava, ebben Alexandert táncoltam, egy hercegi figura, az is nagy élmény volt. Aztán amikor megkaptam Ámor szerepét Seregi Sylviájában, körülbelül két évvel ezelőtt, címzetes magántáncos lettem és az egyéves szerződések helyett már határozatlan idejűt kaptam. Szerettem még a Hat táncot és a Petite mort-t Kyliántól.
Milyennek találod a Seregi-darabokat, amik nálunk az Opera repertoárján hagyományszámba mennek, generációk nőttek fel rajtuk?
Nagyon kedvelem, mert viccesek, jók a történetek. Ámor szerepét szeretem és mérföldkő is a pályámon.
Milyen szerepről álmodsz?
A Don Quijote férfi főszerepét, Basilt szeretném egyszer eltáncolni. Nagyon tetszenek a dinamikus, sok ugrással, forgással, battu-vel tűzdelt koreográfiák, mert én is egy dinamikus táncos vagyok, aki egyszerre tud herceg és karaktertáncos is lenni.
A vágy villamosában te játszod Blanche ex-férjének a barátját, Allant, aki miatt tönkremegy Blanche házassága.
Ezt a darabot is nagyon szeretem, roppant izgalmas és drámai a történet, amin ez a nő keresztülmegy.
Öt év után elmondható, hogy megszeretted a magyarországi létet, mennyire illeszkedtél be a budapesti életbe?
Vannak kedvenc helyeim a városban. A spanyol konyha hiányzik, de felfedeztem itt is jó dolgokat, például a gulyás jobb itt, mint nálunk az ehhez hasonló étel. Az emberek kedvesek, a belvárosban az operához közel lakom és mondhatom, hogy most már nincsenek nehézségeim, szeretek itt élni, második otthonomnak tekintem. Sokat jelent, hogy nem az egyedüli spanyol vagyok a társulatban és van egy jóbarátom, a kubai Jessica León. Viszont az Operaház épülete nagyon hiányzik. Édesanyám egy évben egyszer meglátogat, ő már látott is a színpadon, én pedig nyaranta hazautazom vakációzni.
