Sztárkoreográfus, sztártanár. Unja a csillogó belvárosokat, akárhol jár a világban, mindig elsétál oda, ahol a valóság lakik. Magyarországban lehetőséget lát, de félti attól, hogy elfelejti érteni a világot. A táncosainak egy kérdést tesz fel, de nem hagyja őket nyugodni, amíg nem születik válasz: ki vagy valójában? Yvan Dubreuilt a Walking Mad próbájának szünetében csíptük el.

 

Láttam dolgozni az imént a táncosokkal. Egészen más viszonyt és munkamódszert tapasztaltam, mint amit a balettmestereknél általában szoktam. A darab hozza ezt a közvetlenséget vagy mindig így tanít?

Mindig. Olyan tradícióból jövök, amiben a tánc nem egy merev forma, hanem egy minden pillanatban változó kifejezési mód. Az alkotás jelenidejűsége és energiája teremti meg a darabot, így nem is nagyon lehet másféleképpen dolgozni. A balett hagyománya nagyon erős, nehéz friss vért vinni bele, nehéz újragondolni. Pedig a klasszikus is ugyanott teremtődik meg, ugyanabban a legelső mozdulatban, miképp a kortárs. Egyáltalán, miről beszélünk, amikor klasszikusról beszélünk? Az én hagyományom, az én klasszikusom az állandó, vég nélküli alkotás és újragondolás hagyománya.

Vagyis a kortárs.

A kortárs nem azt jelenti, hogy van egy táncnyelvem, egy formám, amit követnem kell. A kortárs az időre vonatkozik. Arra, hogy itt és most történik minden, amit látsz. Arra, hogy csak itt és most most történhet meg. De a Giselle sem volt klasszikus balett, amikor színpadra állították. Kortárs volt, formabontó volt, átlépett minden szabályon. Ez a lényeg: klasszikus balett nem létezik! Ilyen értelemben soha nem is létezett.

És ilyen értelemben nyilván idő sem létezik.

Ez is a nézőponttól függ, persze. A klasszikust az idő teremti meg, az, ha valamit nem változtatunk meg, ha valamit nem alakítunk. Ezt szeretem a kortársban: megjelenik, változik, eltűnik. Minden pillanatban újra kell élni és éleszteni, ha nem teszed, egyszerűen elillan.

Az elméletet értem. De lehetséges klasszikushoz szokott táncosokat kimozdítani a formákból?

Lehetséges, de végletesen nehéz.

Át kell űzni őket a saját határaikon.

A formán kívüliség a cél - és ez nem filozófia, nem elmélet. Ez nagyon, nagyon kemény technika, rengeteg gyakorlás és sok munka. A klasszikus tudás nagyon erős, míg az önmegfigyelés képessége nagyon gyönge náluk. Az a feladatom, hogy megtanítsam a kérdést nekik: ki vagyok most, ebben a pillanatban? Mert csak ebből tud a kortárs építkezni.

Lebontani a klasszikus maszkját, ez a cél?

Nagyon is.

Érzelmekkel vagy szenvedéllyel?

Egyikkel sem. A jelen megértésével. Nem a táncos érez, nem a táncosnak kell megélnie azt a feszültséget, amit a darab hordoz. Az a néző dolga. A táncos feladata, hogy tiszta legyen, elvárások nélküli, üres. Francis Bacon gondolatai állnak hozzám közel, úgy látom az embert mint egy vákuumot, amit a lehetőségek és véletlenek töltenek meg.

A táncos meztelen, tökéletesen tiszta, teljesen üres. Ha nem így van, nézőként, nem a saját projekciódat látod benne, nem a saját darabodat, hanem azt, amit ő lát és érez. De a művészet nem az alkotóban, hanem a nézőben történik. Nincsenek történetek, nincsen mit elmesélni ilyen értelemben. Nézz rá Caravaggio Dávid és Góliát című festményére és mondd el a történetet. Emlékszel? Senki nem emlékszik. De mindenki pontosan tudja, mit látott, amikor meglátta azt a fejet. És az sem érdekel senkit, hogy az a fej Caravaggio-é vagy sem.

A Walking Madnek van sztorija.

Nem sztori van, hanem helyzetek vannak. Sok, sok különféle helyzet. Mi most éppen azon dolgozunk, hogy a sokféle jelentést, amit ezek a szituációk hordoznak, megtisztítsuk az asszociációktól, a rájuk tapadt, szokványos rétegektől, hogy felszabadítsuk őket az evidens, elsődleges jelentésüktől.

Pszichológusként dolgozik.

Igen, mert az elme teremti a testet és a test feszültségeit.

Térjünk vissza a Walking Mad-re! Mi az őrültség? Mi a szerepe?

Szerintem ezzel a címmel nem nagyon kell mit kezdeni, csak egy cím, nincs különösebb jelentése. Nem annyira az őrületről szól ez a darab, hanem inkább az értelemről és az értelmetlenségről. A határvonalról, ami az értelmest és az értelmetlent elválasztja. De ha az őrület nyelvén akarok fogalmazni, akkor a szabadságról. Az őrület megadja azt a szabadságot, amivel újra tudod értelmezni a világot. Ez az egész balett csak annyiról szól, hogy egy férfi átmegy a téren. Amikor belép a térbe, találkozik egy nővel, kialakul köztük egy viszony. Viszony egy fiatal férfi és nő között, viszony az idősebb férfi és idősebb nő között. Sokkal több kérdés marad a végén, mint válasz.

Nem először van itt, Magyarországon. Milyen ez az ország, milyen itt dolgozni művészként?

Most sokkal nyitottabbak az emberek, képesek pozitívan figyelni a világot maguk körül. Magyarországon most rengeteg a lehetőség, nagyon sok pénz van balettre, kultúrára. Ez egy izgalmas helyzet, teljesen kiszámíthatatlan, nem lehet látni, mi következik. Kimegyek a külvárosba, és látom, ott hogyan élnek, miközben látom a belváros gazdagságát, észre veszem a hatalmas különbségeket.

Azt hiszem, hogy a változás, a lehetőség mindig nehéz, mindig bonyolult. A változás minősége a meghatározó. Ha jó ez a dinamika, az előre visz. Ha nem, akkor minden eltűnik. Senki nem tudja, hogy öt év múlva Budapest egy vágyott úticél lesz-e, csak azt tudjuk, hogy ma az. És túristaként, ha Budapestre mész, most muszáj megnézned az Operaházat. Most azt látom itt, amit Oroszországban is láttam korábban, de nem vagyok jós, nem tudom, mi jön. Oroszország már nem érti a világot. Magyarországban még itt a lehetőség.

Értem. Mi ez a hatalmas energia, mi az amit valójában akar? 

Őszinteséget.

Ennyi?

Kell más?