Amikor a földi veszélyek elviselhetetlenné válnak, amikor mindenhonnan a félelem és a fenyegetettség érzései törnek elő, mit tehet az ember? Marad és megpróbál túlélni, vagy elhagyja a Földet? Mi várja a Marson? Lehet-e másutt más az élet, ha a szereplői ugyanolyanok maradnak? Két egyfelvonásos koreográfia, Barta Dóra Megbolydult bolygó című darabja és Földi Béla Marsbéli krónikái teszik fel - egymástól függetlenül, mégis egymással összhangban - ezeket a kérdéseket. A két űrbalett alkotóit kérdeztük.

Fotó: Rákossy Péter, Marsbéli krónikák/ Kiss Tamás, Kekalo Iurii

 

Ember a Földön!

Nagyon jó érzés kirándulni más-más műfajokba, bár nekem nem volt idegen, hogy kortárs kreációban vegyek részt, hiszen táncoltam Jiří Kylián darabban, voltam Juronics Tamás szólistája is az Érintésekben - árulta el a Megbolydult bolygót betanító balettmester, Rujsz Edit. Teljes szimbiózisban dolgoztunk együtt Dórával (Barta Dóra  - a szerk.), nagyon jó vele együttműködni, izgalmas a mozgásvilága, nagyon intenzív az elképzeléseinek, darabjainak az érzelmi töltése is. Ráadásul a téma is, amit ezúttal feldolgozott, felkavaró. 

Elidegenedés, modernitás, egyensúlyvesztés - Godfrey Reggio kultikus, experimentalista filmje, a Koyaanisqatsi már több mint három évtizeddel ezelőtt is olyan társadalmi feszültségeket, problémákat boncolgatott, amire ma sincs válaszunk. Nincs válaszunk a félelemre, nincs válaszunk a kiszámíthatatlanságra, nincs válaszunk arra, ki irányítja tulajdonképpen a sorsunkat.

Fotó: Rákossy Péter, Megbolydult bolygó / Kozmér Alexandra

Lebilincselő barokk képi és érzelmi világ, lenyűgöző zene, ez a film már harminc éve készült, mégis az a benyomásom, hogy mindenki tudatába beleivódott. Rám mégis, még a képeknél is erősebben hatott a zenei élmény. Olyan erős a textúrája, hogy most is nyugodtan kapaszkodhatok belé -

mondta Barta Dóra koreográfus az Opera Magazinnak. Reggio ugyanis nem akárkit, hanem a kor legizgalmasabb zeneszerzőjét, Philip Glasst bízta meg a feladattal, hogy megszólaltassa ezt a világot.

Ez egy zavaros kor, hatalmas társadalmi különbségekkel és feszültségekkel küzdő, konfliktusos időszak - Rujsz Edit szerint ez a darab arról is szól, hogy meg tudja-e találni az ember ebben a bizonytalanságban a belső nyugalmat, a kapaszkodópontokat. Amikor ennyire nehéz bízni a másikban, amikor férfi és nő, gyerek és szülő, barát és barátnő viszonyát is belengi a félelem és a kétség, nagyon nehéz észrevenni, hogy az ember csak a másik emberben bízhat. A díszlet is ezt a kiszolgáltatottságot fogalmazza meg azzal, hogy a táncosok feje felett lebeg egy tárgy, a meg-megmozdul, megáll majd újra elindul, kiszámíthatatlanul - mesélte a balettmester. A kérdés az, hogy a félelem mennyire képes megmételyezni az emberi kapcsolatokat. Mindenki individuum, mindenki önálló, de nem felejthetjük el, hogy tömegben élünk, és más döntéseket hozunk néha a tömeg hatására. Rujsz szerint azt kell észrevennünk, hogy a tömeg véleményére mindenki reagál: van, aki hagyja, hogy sodorja az ár, van aki ellenáll és más irányba indul, attól függően, mennyire erős, mennyire eltökélt az egyén.

Élnünk kell az életet! Törekszünk mindannyian a tökéletességre, meg akarunk felelni, közben persze hibázunk, de menni kell tovább, és ehhez le kell győzni a félelmet. De a félelmet csak együtt “függeszthetjük fel”, csak akkor hagyhatjuk figyelmen kívül, ha erre mindenki képes. És látjuk, hogy az élet tényleg nehéz, minden nap meg kell küzdeni valamivel.

Rákossy Péter, Megbolydult bolygó / Kohári István, Gezmis Obengül Polen

A bölcsességet nem azonnal kapjuk, azt az idő hozza el. Fiatalon csak a hatásokra reagálunk

- Rujsz Edit szerint ezért volt különösen izgalmas, hogy a táncosok többféle és más-más eredetű tapasztalattal érkeztek, hiszen a kreáció a művészek tapasztalataira épült, az ő érzéseikre és benyomásaikra. “Nagyon ritka, hogy egy darab a táncosról szól, a táncosnak szól, belőle  motiválódik egy alkotó team. Ez csodálatos érzés, és a klasszikus balett táncosoknak igazán ritkán adatik meg. Ebben a folyamatban a táncosok egymást inspirálták, egymást segítették, nem voltak erőltetett helyzetek, viszont rengeteg beszélgetés és közös munka - árult el néhány részletet a kulisszatitkok közül a balettmester.

Medvecz József, a Magyar Nemzeti Balett táncművésze erről a szabadságról beszélt.

Nem adott a koreográfus utasításokat arra nézve, hogy milyen karaktereket szeretne látni, adott viszont egy keretet, egy hangulatot és nagyon sok technikai információt. Szokatlan az én életemben, hogy ekkora szabadságban dolgozhatom és persze sokszor felmerült, hogy jó-e vajon egyáltalán, amit csinálok, jó-e az irány? Aztán Barta Dóra jelezte, hogy ő nem is fog útmutatást adni. Ebbe a nagy szabadságba vegyül egy kis bizonytalanság ezért. De hihetetlen munkamennyiséggel nyitott, úgyhogy nem is nagyon volt alkalmunk ezen mélyen elgondolkodni. Minden táncosnak volt valamiféle kortárs előképzettsége, tapasztalata, de mindenkinek másféle, ezért az első hetekben természetesnek tűnt, hogy lépést tanulunk. Aztán szinte észrevétlenül elkezdett felépülni ebből a teljes darab. Szeretem az ilyenfajta kihívásokat, kizökkentenek a megszokott ritmusból.

Fotó: Rákossy Péter, Megbolydult bolygó / Domán Dalma, Villa M. Ricardo

Más az élet az Operában és egy kis társulatban, Medvecz részben ezzel magyarázta, hogy Barta Dóra az egész produkciót gond nélkül tartja a kezében. “Hihetetlen profi. Dóra elképesztően inspiráló személyiség, imád dolgozni, nála nincs mellébeszélés, és nem is filozofálja túl a dolgokat.”

A Megbolydult bolygó fizikálisan nagyon nehéz, hosszú és mély, de érzelmileg is másképp vesz igénybe, mint egy klasszikus darab, mondja Medvecz. “A klasszikus balettet hideg fejjel táncolom végig, mert ha nem így történik, nagyon nagy a hibázás esélye. Ebben a darabban erre nincs lehetőség, bizonyos értelemben - ahogy mondjuk a klasszikusban egy lépéskombinációt el lehet véteni - hiba sincs. Ettől viszont sokkal nagyobb tér nyílik az érzelmeknek, a testi-lelki bevonódásnak.”

Ember a Marson!

Nem szól és nem is szólhat másról a Marsbéli Krónikák, mint az emberről. Az emberről, aki próbál életteret találni a világűrben, aki igyekszik új életet kezdeni máshol, aki ráébred arra a nyilvánvalóságra, hogy bárhova is megy, bármibe is kezd, mindig önmagát hordozza. Cipeli magával a saját tulajdonságait, a saját démonait. Akárhova érkezik, mindig újra és újra elkezdi ugyanazt építeni - és ugyanaz rombolni

- Földi Béla koreográfus táncba írt sci-fije logikus folytatása a Megbolydult világnak. A kizsigerelt és kiábrándító Föld után nincs más lehetősége az embernek, mennie kell, hogy meghódítsa az Űrt, a Marsot.

Fotó: Rákossy Péter

Ray Bradbury Marsbéli krónikák című novellafüzére is kultuszt teremtett, a hozzá írt zene pedig három évtizede nem veszít vonzerejéből. A koreográfus olyannyira hű marad a híres Solaris műhöz, hogy az együttes élőben is részt vesz az előadáson, a zenekari árokban megbújva - hiszen a Solaris nélkül elképzelhetetlen is volna a Bradbury-történet. A Marssá alakított színpadon tizenkét táncművész kelti életre az eredeti történeteket, Földi harmóniát, mély intellektuális mondanivalót és klasszikus esztétikával összefont kortárs táncot ígér.

Nagyon érdekes volt ez az új látványvilág, és persze a zenei hatás is. Még soha nem táncoltam úgy, hogy mögöttem egy rockzenekar élőben játszott. Bár volt már tapasztalatom kortárs tánccal, dolgoztam korábban Barta Dórával a Rómeó és Júliában, de minden darab mindig egészen más -

Liebich Roland a Magyar Nemzeti Balett részéről vesz részt Földi koreográfiájában.

Mindenféle értelemben kimozdultunk: egyrészt műfaji értelemben, másrészt fizikailag is, mivel egyfolytában zajlottak a Csipkerózsika próbái, mi a Budapest Táncszínházba jártunk dolgozni.

Egész más típusú igénybevételt jelent egy ilyen kreáció, avatott be a részletekbe Liebich, amíg a test nem szokja meg, folyamatos izomlázzal küzdünk. Aztán persze gyorsan hozzászoknak az izmok ehhez az igénybevételhez is. A balett táncosok a Marsbéli krónikákban a földlakók bőrébe bújnak, monoton tánccal keltik életre a démonokkal küzdő, néha agresszióba forduló embert.

Éjjel-nappal karmesterekkel dolgozunk, mégis itt még fontosabb, hogy ne legyenek szokatlan dinamikai változások, hogy a megszokott ritmust hozza a zenekar. Ha ez nagyon más, mint a megszokott, akkor nyilván szét tudunk esni, elméletben, de erre még nem volt példa. A Solaris zenészei metronómmal a fülükben játszanak, nehogy belerohanjanak a zenébe.

Képesek vagyunk megtanulni vigyázni arra, ami a miénk? Tudunk másutt másként élni? A Marsbéli krónikák pesszimista képet fest: az ember régi, földi szokásait, értékrendjét, ízlését és bűneit is magával viszi a vörös bolygóra.