Egy végtelen hosszú éjszakára. Szóval a recept: állj sorban szombat este 11-kor (egy bizonyos szombat estéjén persze) az Operaház hátsó bejáratánál, ne rettenj meg, mikor csikorogva nyílik ki az évszázados kapu, lépj be, majd  hagyj fel minden evilági reménnyel. Mikor körülnézel, már te vagy a tragikus sorsú Carmen, vagy a rabul ejtett etiópiai hercegnő, Aida, esetleg a szerelemért életet áldozó Radames. Ott állsz a színpadon, elvakítanak a fények és a főinkvizítor hosszú, rögös útra küld. Csak túl kell élned.

 

Ha azt mondja valaki, hogy van harminc ember, aki hajlandó az Operaház démonjaival együtt tölteni egy teljes éjszakát és virradatot, csöndben kuncogok rajta. Ha azt mondja, hogy még jól is érzik magukat, éjfélkor díszletet festenek, egykor énekórán skáláznak, háromkor meg egy balettrúdnál gyakorolnak, nyersen kiröhögöm. Ha hozzáteszi, hogy reggel hétkor színpadra állnak három darabbal, amit az éjszakában álmodtak meg, elakad a hangom. Pedig így történt, az Európai Opera Nap alkalmából a rendezőknek, világosítóknak, díszleteseknek, ének- és tánctanároknak, de még a művészeknek is nyilván elment az esze. Másképp elképzelhetetlen, hogy állhat több tucat ember haptákban, hogy harmincan kiélhessék minden játékos kedvüket.

 - Húh, Enci, csináljunk ebbe egy kacért! - kiabált át a főfőfőöltöztető a kopott kis terem egyik sarkából a másikba, ahol (nyilván) Enci igyekezett az egyik kolleginán összefűzni egy éjfekete századfordulós, nagyasszonyos ruhát, teljesen sikertelenül. Aztán Enci ugrott és Carmen szoknyájának az alját kicsit megcsavarva felvarrta. Mindez már akkor történt, mikor a három csapat minden versenyzője magához vette öltözékét és elvonult tanácskozni. 

Aida, Carmen és Faust - ezt a három operát osztották ki véletlenszerűen azoknak a lelkes jelentkezőknek, akik nem tudván, mire vállalkoztak, beléptek azon a bizonyos éjszakán az Opera épületébe. Minden csapat a saját operája vezette úton dolgozott egész éjjel, hogy aztán összemérjék erejüket reggel. Mármint mindazt, ami nem fogyott el ebből az erőből. 

Így üldözték a Ház démonjait az avatatlan játékosok a díszlettervező műteremből (melynek falait Lotz Károly saját kezével skiccel freskó-vázlatai díszítik) át a Székely Bertalan terembe (amiről az lódítják, hogy maga Ferenc József dolgozott az intarziáin), a legfőbb szentélybe, ahol a balettmesterek és művészek dolgoznak a rudak mellett, végezetül pedig az elképzelhetetlenül hatalmas színpad kellős közepére, ahol már a fáradtságtól eszébe sem jut az embernek igazán reszketni. És amikor egy-egy pillanatra az az érzése támadt volna bármely résztvevőnek, hogy esetleg őszinte és kiaknázatlan tehetség rejlik benne, megjelentek a Ház művészei és megmutatták, mit tudnak ők.

Így jelent meg szegény (és halálára tényleg a cipője mellett járkáló) Kempelen Farkas sakkozógépe balett témaként, vagy Mozart szerencsétlen, az erős nők között rendet tenni nem tudó Színigazgatója. És így fejlődött ki a démonok kergetőiben a "bárhonnan megtalálni a művészbüfét és az elrejtett kávét" tehetsége, a dallam- és combhajlítások mellett.

Az eredmény: harminc véres múltú, de boldog jelenű díva és hős született. De az ismétlésre sajnos még egy évet várni kell.