Akkor is forgatta persze, amikor éppen Prielle Kornéliával rohangált paptól papig, hogy továbbáljon korábbi jegyességéből és Szendrey Júlia helyett inkább a mutatós debreceni színésznőt vehesse nőül. De a derekánál fogva inkább a táncban pörgette, jegyességük hajnalán. Csárdást járhattak együtt, Sándor pedig verbunkost a többi férfiakkal.

 

 

A csárdás és a verbunkos előtt kanyarodjunk még vissza egy percre a cserben hagyott, megcsalt nőig, akinek sorsa végül - Petőfi oldalán - a boldogtalan özvegységig ívelt, Szendrey Júliáig. Mert a megcsalásnak és az "ellennősülési" szándéknak nem csak a Nelli igéző szemei szolgáltak indokul, de Júlia félrekacsintásai is. A verbunkos megértéséhez márpedig nélkülözhetetlen Petőfi feldúltságának megértése. Nyáry jóvoltából egy Jókai-részlettel gazdagabban indulhatunk Petőfivel, Júliával és Nellivel a násztáncba.

- Pajtás, megházasodom. (Petőfi Sándor mondja barátjának, Jókai Mórnak, az 1891-es Emlékrajz szerint.)

- Tudom, mondám, megírtad erdődi leveledben....Násznagynak is meghívtál.

-De már nem Júliát veszem el. Megtudtam, hogy volt neki egy német katonatiszt udvarlója. Német! Katona! Gróf!  Három gyűlölet egy alakban. Elfelejtettem örökre!

Majd kiderül, hogy a tüzes költő Kornéliát választja, de miután nem sikerül nyélbe ütni a frigyet, visszakullog Júliához, hogy a megbocsátó asszonyt aztán jól boldogtalanná tegye. Júlia tizennyolc évesen ment hozzá a költőhöz, egy évvel később megesküdtek, húszévesen gyereket szült neki, majd huszonegy volt, mikor elveszítette. S hogy a történet igazán romantikus legyen, március 15-én fogant meg fiuk, Zoltán. Júlia megbocsátotta Nellit - Petőfi pedig megbocsátotta a németet, a katonát és a grófot, egy személyben. Minden dühére gyógyír lehetett a verbunkos.

A "lábászok lábásza"

Ahogy éledezett a nemzeti öntudat és dagadozott a nemzet mellkasa, úgy vetette meg a lábát a magyar kultúrában a magyar műtánc. Európa udvaraiban ekkoriban a francia balett-hagyomány uralkodott, spicc-cipőkbe bújtatva hajlongtak és fáradoztak a táncművészek a kritikus közönség kegyének elnyeréséért. A magyar koreográfusok és táncosok eltanulták ezt a praxist, de Bécstől Párizsig a sajátjukat, a "szép magyar táncot", a verbunkost és a csárdást vitték. Legfeljebb cifrázgatták még egy-két pirouette-el és lábujjhegyezéssel.

(Széljegyzetben azért elfér, hogy szerettek volna magyar karakterű balettművészetet is, ezért a reformkori műtánc balettesítésén fáradoztak. Ők még nem tudták, hogy mit is teremtettek: a magyar színpadi néptáncot, a stilizált néptáncot. De ennek a stílusnak csak az 1950-es években lett valódi arca és formája.)

A kor magyar Noverre-je (szerénytelenül önmagát nevezte így), Lakatos Sándor volt. Na, őt hívta Petőfi a lábászok lábászának, mert a nehezebb lépéseket lábujjhegyen járta.

Édesgess csak ide a harcba!

A verbunkos férfitánc volt, nők nem járhatták, bár Júlia gyakran mutatkozott nadrágban és rövid hajjal, sőt dohányozva Petőfi oldalán, nincs feljegyzés arról, hogy beállt volna egy körre. A lovas-katonanemzet mítosza ezekben az évtizedekben alakult ki, ehhez pedig leginkább a méltóságteljes, nem kapkodós, lassú tánc illet. (Csokonai úgy írt róla, hogy ez az "ázsiai gravitást" (komolyságot, méltóságot) magában hordozó férfitánc.) Azonnal kihajították a kukába a régit, a virgázó férfitáncokat és a furcsának tetsző pásztortáncokat, repültek ki a hagyományból az ugrabugrák, minden, ami forgós volt, az hirtelen nemkívánatos, oláh, tót és cigány lett. Bár a nevet nem sikerült magyarosítani - a verbunkos mégis a világszerte ismert, délceg magyar tánc lett.

A kocsma az magyar

Meg a csárda is. Pedig a csárdásban több az európai hagyomány, mint a verbunkosban. Minden megtalálható benne, ami a tisztességes közép-európai páros táncokban: táncolják külön és együtt (néha hármasban vagy körben), mindenféle módon kapaszkodnak egymásba (azaz nyílt fogásmódokkal vagy kicsit zártabban, kötöttebben), de vannak egészen bonyolult (az osztrák sógoréktól csencselt)tartások is.

A tánc szerkezete teljesen kötetlen, de van két lassú és egy frissebb része. Szatmárban ez a csendes, a csárdás és az ugrós. 

Ahogy Petőfi, a harcban odaveszett a tánc is

A szabadságharc elbukásával  a nemzeti öntudat is megroppant, az Európa szerte turnézó tánctársaságok felbomlottak, a vezető koreográfusok jórészt börtönbe kerültek. Akik megúszták a rideg cellákat, azok vidékre menekültek és mérhetetlen szegénységben tengették életüket. A "szép magyar tánc" egy időre odalett, hogy aztán a 20. század elején, a táncházakban majd újult erőre kaphasson.