Testszínekkel csatázó fekete-fehérek, embernagyságú zongorabillentyűkből álló mozgékony díszlet, néptáncos indulatcsírákkal vegyülő, de törzsi kultúrát is idéző ösztönvilág - Bozsik Yvette legújabb darabja, a Préda a háborúk és a harcosok világába vezet. Bár az előadást a színlap szerint Mars isten kultusza és a rituális áldozatok világa inspirálta, az élmények alapján Bozsik sokkal inkább a férfit és nőt állandóan egymás ellen és egymáshoz feszítő erőket vizsgálja.

 

Hat fekete férfi és hat fehérbe öltöztetett nő, mögöttük hat, talpra állított mészfehér zongorabillentyű, dinamikus, mélyen lüktető zene - a Préda már az első pillanatban elsodor egy nagyon steril, nagyon kegyetlen világba, ahol minden mozdulat erőszakos és szaggató, minden arckifejezés mereven elutasító. A harc több dimenzióban, férfiak és nők, egy-egy férfi és egy-egy nő, népi és törzsi kultúrák és csoportok között zajlik a következő ötven percben. Ebben a háborúban viszont csak az ösztön, az agresszió - és annak feldolgozása - az érdekes, a csatát senki nem veszíti el, senki nem nyeri meg. 

A tökéletes jelmezek (Juristovszky Sosa műve), a darabot megmozdító és minden leülepedéstől megóvó zene, amit Philippe Heritier kifejezetten erre az alkalomra komponált, a fényváltó, néha vörös ágyakká formálódó, máskor színes csúszdává alakuló fehér billentyű-díszlet (Vati Tamás ötlete) olyan erős pillére az előadásnak, hogy a koreográfia építménye egy percre se dől össze. Pedig a történet egyszerűségében és nyilvánvaló kifejeződésében is könnyedén félreérthető, persze akkor, ha sztorit keresünk. Mert a sztoriban nincs sem linearitás, sem finom utalás vagy figyelmet igénylő szimbólumrendszer - annál több vadság, ösztönösség és szenvedély lenyűgöző képekben tálalva.

Dühödt és erotikával fűszerezett találkozások, harcok és szeretkezések után kibomlik egy romantikus szál, egy férfi és egy nő összekapcsolódásának végjátéka, a kishalál. Vagy inkább élet és halál közt lebegés: a nő lehanyatlik, a férfi élesztené föl a testét, de nem moccan. Mintha halott volna. De az égre kúszik a hold és a nő zombiként mozogni kezd, szenved kifordult szemmel, ahogy szenved körülötte a férfi is. A jelenetnek nincs forrása és nincs torkolata sem a darabban, mégis súlyos, megrendítő. 

Tömegjelenetekből duettekbe, triókba, majd újra a csatateret idéző sűrűségbe érkezünk az indulatok, hétköznapi és régen feledett korok rítusainak nyomán. Nincs idő az unalomra, a fásultságra ebben az órában, még akkor sem, ha nem saját küzdelmeinket látjuk a színpadon. Bozsik szenvedélyesen szórakoztat, ha hagyjuk. Nem teszi próbára az intellektusunkat, sem a művelségünket, fellobbantja viszont a harci kedvünket. Még akkor is, ha szavaiban békére vágyik, ahogy írja, Janus Pannoniust idézve, "Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!".

Következő előadás: október 18., 19.00