1982 óta április 29-én különleges programok várják a táncművészet kedvelőit, hiszen ez egy kiemelt nap: A Tánc világnapja. Góbi Rita a hídra vonul, a balett szerelmesei pedig az Erkelbe.
Fotó:Berecz Valter, Nagy Attila/ A bahcsiszeráji szökőkút
90 évesek és még mindig táncolnak. Marge Champion és Donald Saddler, a Keep Dancing című film szereplői. Szépek, energikusak, átszellemültek. Átszellemíti őket a tánc. A Broadway két egykori sztárja hetente kétszer bemegy a balett terembe és próbál. Bemelegít, gyakorol és új darabokat koreografál. Múltat idéz, de a jelenben táncol. Marge gyönyörű sminkben és frizurában, akár egy igazi primadonna, Donald lazábban, de ugyanolyan ünneplőbe öltöztetett lélekkel.
„Az életben bizonytalanabb karakter vagyok. Itt, a balett teremben magabiztossá válok. Ez az a hely, ahol tudom, ki vagyok.” – mondja Saddler, s hány és hány táncos van így ezzel, akinek a színpad adja az életet, a reggeli balett-termi gyakorlás az életcélt, az identitást, az önigazolást, a biztonságot. És ez 90 éves korra se múlik el. Miért múlna el? A tánc szerelem, márpedig a szerelem kortalan. Nem nézi az éveket, a ráncokat, a test romlását és tökéletlenségét, hanem ő maga alkotja, festi meg, találja ki, hozza létre önmagát. A teljesség nyújtotta szépséget, mely belülről, a tánc által nyújtott örömből fakad.
A Keep Dancing, Greg Vander Veer díjnyertes, fesztiválokat bejárt szépséges, emlékező dokumentumfilmje nyitóképében a New York-i felhőkarcolók fölött időz, hogy aztán a gyönyörű, csupa üveg, csupa napfény stúdióba térjen, melyet Marge és Donald bérelnek onnantól fogva, hogy a Broadwayről „nyugdíjba vonultak”. Mit nyugdíjba. Ők nem nyugdíjba, hanem a stúdióba vonultak az öregség sebnyalogató, végváró és magába forduló szomorúsága elől. „Az öregedés nem meglepetés, nem valami gondterhelt dolog, egyszerűen tény” – mondja Donald sejtelmesen mosolyogva. Marge ma is bőven 90 fok fölé emeli a lábát a rúdnál és kecsesen ráhajol. A rúdnál, ahol napi gyakorlataikat kezdik. „Minden évtizedben azt kell nézni, amit ad, nem pedig azt, amit elvisz” – mondja bölcsen, miközben frizurát készít természetes, szép ősz hajából. „A mai társadalomban az öreg, de még a középkorú is rossz csengésű, negatív szavak. Ma mindenki örökre fiatal akar lenni. Nos, jobb, ha belátják, ez nem lehetséges. Viszont meg kell tanulni élvezni az öregséget.” – osztja meg velünk a keserédes életbölcsességet.
Keep Dancing from Greg Vander Veer on Vimeo.
Marge és Donald 2001-ben barátkoztak össze, amikor a Follies című produkcióban léptek fel a Broadwayn, miután mindketten tündöklő táncos karriert mondhattak magukénak.
A Keep Dancing nemcsak a jelent mutatja be, de múltat is idéz, felvillannak mozaikok Marge életéből, láthatjuk őt gyerekként a ’20-as években hableányruhában egy kertben táncolni, a harmincas években a színpadon ragyogni, de a Keep Dancing filmrészleteket is felidéz, hisz Marge számos filmmusicalben tündökölt ifjabb korában.
Donald Saddlerről megkapó fotósorozat látszik, amikor a mezőn az egekbe ugrik, amikor még feszül a test, akár az íj, duzzad a fiatalság, és kihívó, pajkos a tekintet.
Aztán szó esik Fred Astaire-ről, akit először 14 évesen látott Donald, majd Billy Elliotról, aki amikor megkérdezték tőle, miért akar táncolni, azt mondta: mert amikor meghallom a zenét, olyan elektromosságot érzek a testemben, hogy nem tudok neki ellenállni. Mert amikor táncolok, akkor tudom, ki vagyok én. „Ugyanezt érzem én is” – mondja Donald, akinek a tánc életforma, s aki mikor kilép a stúdióból, újra a bizonytalan emberek táborához sorolja magát. De addig, itt a táncparketten, hétről hétre, napról napra minden megtörténhet. S ennek a mindennek még az öregedő test sem szab határt.
A film elkészülte óta Donald Saddler meghalt, Marge még él. Mindketten óriási leckét adnak nekünk a tánc szeretetéből.
Hód Adrienn koreográfus, a Hodworks társulat vezetője Grace című produkciója kapta az idén a kortárs táncelőadásnak járó Lábán Rudolf-díjat. A tabukat döntögető, határokat feszegető alkotóval a kortárs tánc helyzetéről, az együttesről és azokról különböző utakról beszélgettünk, melyek elvezethetnek egy produkcióhoz.
Az idén Horváth Csaba munkája mellett a te koreográfiád, a Grace kapta a Lábán-díjat, amelyre már többször nomináltak. A laudáló szerint ez a darab egyfajta kvintesszenciája eddigi munkásságodnak. Mit jelent ez a díj számodra, illetve mit jelent az, hogy épp ez az előadás kapta?
A Lábán-díj egy szakmai díj, amelyet a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház a magyar kortárstánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére alapított. Független kritikusok, esztéták, szakújságírók a kuratórium tagjai, akik évek óta figyelemmel kísérik a kortárstánc új kezdeményeit, ezeket elemzik és értékelik, beszélnek róla, ezzel a szakma létezését erősítik. Fontos, hogy a díjjal nagyobb ismertséget szerez a szakma a kortárstáncnak. Ha nem lenne ez a díj, akkor mi sem beszélgetnénk.
De szerencsére van. Te hol helyezed el magad a hazai táncos, illetve kortárs táncos szakmában? Mi az, amit ti képviseltek, amit csak ti tudtok és senki más? Mi a védjegyetek?
17 évesen kerültem a kortárstánc közelébe. A Budapest Tánciskolában tanultam (most Budapest Kortárstánc Főiskola és Szakközépiskola). Rövidebb időszakokra mentem csak el külföldre, így az elmúlt 25 évben benne voltam a hazai táncszakmában. A mai napig tanítok az iskolában, így folyamatos kapcsolatom van a fiatalokkal. A saját generációmmal folyamatos munkaviszonyban állok. Sűrűn járok el külföldi előadásokat és más hazai alkotók munkáit megnézni. Érdekel, ki hogyan használja fel a mozgás lehetőségét. Kétfelől közelít az út, egyrészt az érdeklődés nagyon fontos számomra, hogy minél jobban megismerjem az "anyagot", amivel építkezem. Ezután jön a kutatás, amikor végső cél nélkül (produkciókényszer nélkül) tudok időt tölteni a teremben és analizálni, összerakni szétszedett anyagokat. Amikor nem cél a miért és a kifejezni akarás, nem cél a téma, csak maga az anyag él. Ezt nagyon élvezem, ezek igazán ismeretlen területek, amikor a test képes olyan mozgást és olyan kapcsolódásokat létrehozni, amiket nem értesz. Nagyon tetszik ez a világ, de ilyenkor mindig jön az elme is. Hogy akkor, ha nem értem, ez nem is jó? Mi ez? Mi történik? A mai világ erősen ok-okozati összefüggésben működik, ezért ezen a terepen is elég erős az elvárás, hogy érthető legyen az, amit csinálunk. Nagy vágyam egy olyan előadást létrehozni, ami ezzel a nem értéssel kooperál. Sokat dolgozunk improvizációkon keresztül ebből az ismeretlen zónából, amit aztán kicsit átszínezünk és felerősítünk benne elemeket, amitől megjön az értéshatár is.
Sokat szerepeltek külföldön, nemzetközi fesztiválsikereket értek el. Az általatok képviselt kortárstánc irányzatra hol nagyobb a befogadókészség? Itthon vagy külföldön?
Nem kell messzire menni. Bécsben van egy Impulstanz nevű egyhónapos nyári kortárstánc fesztivál 1984 óta. Egy hónapon keresztül járhatsz különféle órákra mindenféle szinten, és minden nap több előadást nézhetsz meg. A színházak mellett bevonják helyszínként a múzeumokat és a szabad tereket is. A fesztivál évről-évre növekszik és egyre több embert vonz. Itthon nagyon változékony és bizonytalan a kultúra finanszírozása. Az iskola, ahol tanultam is hánykolódik. A MU Színház, ahol rendszeresen játszunk, nagyon keservesen működik, nem tud igazán lépni, fejleszteni. Együttesek adják fel, mert nem tudnak annyi pénzt összeszedni, amiből tudnának működni. A mi együttesünk költségvetésének kb. a fele piaci bevételből származik, de nagyon bizonytalan az egész. Miközben újra és újra létrejönnek szerveződések, amelyek saját befektetett erőből hoznak létre műveket, szólítják meg az embereket. Nagyon sokféle háttérrel rendelkező, sokféle rendszerben működő eset van. Mások a motivációk és az élethelyzetek, amelyekből mind-mind színházi esemény születik. Aztán nézheti a nagyérdemű.
A Hodworks megalapításától az improvizációt a megnyilatkozás központi formájának tekinted. Meddig lehet az improvizációval elmenni? Vannak-e határai? Vannak-e olyan témák, területek, ahol ez a forma határokba ütközhet és mással kell kiegészíteni?
Többféleképpen lehet az improvizációt használni. A kiindulópont, a felépülő és fejlődő szabályrendszer nagyon meghatározza. Minden egyes létrehozott előadásnál más mértékű és jellegű az improvizáció. Számomra az a cél, hogy az improvizáció mint eszköz segítse és emelje a produkcióban elhelyezett hatás létrehozását. Addig jó, amíg ezt segíti, amikor nem, akkor mi is kötött elemeket használunk, tehát teljesen fixálunk, lekötünk dolgokat. De az improvizáción alapuló előadásokat is rengeteget gyakoroljuk.
Jelenleg hogy áll föl, kikből áll a Hodworks társulata? Milyen dinamikák, egymásra hatások működnek a csapatban?
Szabadúszó táncosokkal dolgozom, akik mások munkáiban is dolgoznak és önmaguk is alkotók, hoznak létre saját produkciókat. Molnár Csaba amellett, hogy saját előadásokat készít, több kollektív alkotói munkában is részt vesz. Az utóbbi években Marcio Kerber Canabarróval hozott létre duetteket. Marcio brazil származású és az előző öt Hodworks produkcióban együtt dolgoztunk. Jelen pillanatban Meg Stuarttal dolgozik. Cuhorka Emese a Tünet Együttessel és Fülöp Lászlóval dolgozik rendszeresen, de neki is többféle munkája van. Vass Imre szintén önálló alkotó. Hadi Júlia táncosnő a bodylotion co-dance elnevezésű formáció tagja. Garai Júlia rendszeresen tanít, van fiatal korosztályból és 60 év felettiekből álló csoportja is, akik közkedvelt szereplői lettek a hazai színházi előadásoknak. Nekem jó, hogy mindenki máshol is dolgozik és friss energiákkal érkezik egy következő közös találkozásba (munkafolyamatba). Én magam is többfelé dolgozom.
Sokat dolgozol megrendelésre is. Ez a fajta munka (reklámfilmek, divatbemutatók) mennyire inspirál? Amikor egy reklámfilmben a tánc csak eszköz egy termék vagy életérzés bemutatásához, az mennyire hat inspirálóan művészileg illetve van-e tágabb kontextusban hozadéka?
Szeretek alkalmazott munkát csinálni. Nagyon érdekel, hogy képes legyek létrehozni azt, amit a rendező, a kreatív stáb elképzel. Szakmailag nagy kihívásnak érzem.
A meztelenség évek óta nagyon erősen jelen van különböző aspektusokkal és üzenetekkel a darabjaidban. Mondhatni, te vezetted be, „honosítottad meg” ezt a színpadon. Hozott-e ez valamilyen áttörést az elfogadásában, a használatában a kortárs táncban vagy továbbra is tabutéma?
Nem én honosítottam meg. Én magam is láttam magyar alkotótól, Ladjánszki Mártától olyan előadást, ahol az előadók meztelenek a színpadon. A meztelenség továbbra is tabutéma. A facebookról évekkel ezelőtt tiltottak le, mert egy New-York-i festőiskola aktokról készült fotósorozatát osztottam meg. Szép volt. A Pirkadban négy táncos táncolja végig a darabot meztelenül. A visszajelzések szerint mozdít az emberek addigi álláspontján az, amit látnak.
A Pirkad című darab egyik táncosa azt mondja, eljön a pont, amikor minden racionalitást elveszít, amikor már csak a fizikai marad. Ez is a célja valahol a darabjaidnak?
Sokszor teljesen más az, ahogyan egy táncos megéli a darabot és az, amit a néző abból lát. A Pirkadban olyan gyorsan változnak a jelentéstartalmak, hogy mint néző megélheted akár ezt is.
Koreográfusként te jegyzed a Saul fiának krematórium jelenetét. Szakmailag milyen élményeket, tapasztalásokat hozott ez számodra?
Az egész nagyon izgalmas volt. Első nagyjátékfilmes munkám volt. Sok ismeretséget és tudást adott a stábbal való munka.
Min dolgoztok, mi a programotok a nyáron?
A következő, 2018. februárban bemutatódó új Hodworks előadás előkészületi beszélgetései lesznek, tervezés és szervezés. Ősztől indítunk több vidéki táncművészeti iskolával közösen egy programot. Ennek célja beszélgetés a kortárstáncról és gyakorlás különböző tanárok vezetésével. Emellett nyáron forog Nemes Jeles László új filmje, a Sunset, amelyben megint mint koreográfus dolgozom.
Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a tánc luxus, hisz annyi minden egyéb normális dolog van az életben. Most is így érzed?
Sokszor azt érzem, hogy olyan munkát kellene csinálnom, amivel segítek azokon, akik rászorulnak arra. Mennyivel hatékonyabb lennék! Megvan bennem az erő erre, lehet hogy a jövő ebbe az irányba visz.
Kozár Alexandra
A táncművészet kívülről gyönyörűség, belülről viszont nem pusztán szépség, hanem kín is. Amit a test a felkészülési időszak, a próbák alatt, ebben az évtizedes megállás nélküli munkában átél, azt nem múlik el nyomtalanul. Rick Guest fotográfus volt elég bátor, hogy besétáljon a függöny mögé és megörökítse az utókor számára, amit ott lát. Az eredmény pedig: kívülről gyönyörűség.
Marianela Nuñez, 2013. The Royal Ballet vezető táncosa
Egy végtelen hosszú éjszakára. Szóval a recept: állj sorban szombat este 11-kor (egy bizonyos szombat estéjén persze) az Operaház hátsó bejáratánál, ne rettenj meg, mikor csikorogva nyílik ki az évszázados kapu, lépj be, majd hagyj fel minden evilági reménnyel. Mikor körülnézel, már te vagy a tragikus sorsú Carmen, vagy a rabul ejtett etiópiai hercegnő, Aida, esetleg a szerelemért életet áldozó Radames. Ott állsz a színpadon, elvakítanak a fények és a főinkvizítor hosszú, rögös útra küld. Csak túl kell élned.
