90 évesek és még mindig táncolnak. Marge Champion és Donald Saddler, a Keep Dancing című film szereplői. Szépek, energikusak, átszellemültek. Átszellemíti őket a tánc. A Broadway két egykori sztárja hetente kétszer bemegy a balett terembe és próbál. Bemelegít, gyakorol és új darabokat koreografál. Múltat idéz, de a jelenben táncol. Marge gyönyörű sminkben és frizurában, akár egy igazi primadonna, Donald lazábban, de ugyanolyan ünneplőbe öltöztetett lélekkel.

„Az életben bizonytalanabb karakter vagyok. Itt, a balett teremben magabiztossá válok. Ez az a hely, ahol tudom, ki vagyok.” – mondja Saddler, s hány és hány táncos van így ezzel, akinek a színpad adja az életet, a reggeli balett-termi gyakorlás az életcélt, az identitást, az önigazolást, a biztonságot. És ez 90 éves korra se múlik el. Miért múlna el? A tánc szerelem, márpedig a szerelem kortalan. Nem nézi az éveket, a ráncokat, a test romlását és tökéletlenségét, hanem ő maga alkotja, festi meg, találja ki, hozza létre önmagát. A teljesség nyújtotta szépséget, mely belülről, a tánc által nyújtott örömből fakad.

A Keep Dancing, Greg Vander Veer díjnyertes, fesztiválokat bejárt szépséges, emlékező dokumentumfilmje nyitóképében a New York-i felhőkarcolók fölött időz, hogy aztán a gyönyörű, csupa üveg, csupa napfény stúdióba térjen, melyet Marge és Donald bérelnek onnantól fogva, hogy a Broadwayről „nyugdíjba vonultak”. Mit nyugdíjba. Ők nem nyugdíjba, hanem a stúdióba vonultak az öregség sebnyalogató, végváró és magába forduló szomorúsága elől. „Az öregedés nem meglepetés, nem valami gondterhelt dolog, egyszerűen tény” – mondja Donald sejtelmesen mosolyogva. Marge ma is bőven 90 fok fölé emeli a lábát a rúdnál és kecsesen ráhajol. A rúdnál, ahol napi gyakorlataikat kezdik. „Minden évtizedben azt kell nézni, amit ad, nem pedig azt, amit elvisz” – mondja bölcsen, miközben frizurát készít természetes, szép ősz hajából. „A mai társadalomban az öreg, de még a középkorú is rossz csengésű, negatív szavak. Ma mindenki örökre fiatal akar lenni. Nos, jobb, ha belátják, ez nem lehetséges. Viszont meg kell tanulni élvezni az öregséget.” – osztja meg velünk a keserédes életbölcsességet.

Keep Dancing from Greg Vander Veer on Vimeo.

Marge és Donald 2001-ben barátkoztak össze, amikor a Follies című produkcióban léptek fel a Broadwayn, miután mindketten tündöklő táncos karriert mondhattak magukénak.

A Keep Dancing nemcsak a jelent mutatja be, de múltat is idéz, felvillannak mozaikok Marge életéből, láthatjuk őt gyerekként a ’20-as években hableányruhában egy kertben táncolni, a harmincas években a színpadon ragyogni, de a Keep Dancing filmrészleteket is felidéz, hisz Marge számos filmmusicalben tündökölt ifjabb korában.

Donald Saddlerről megkapó fotósorozat látszik, amikor a mezőn az egekbe ugrik, amikor még feszül a test, akár az íj, duzzad a fiatalság, és kihívó, pajkos a tekintet.

Aztán szó esik Fred Astaire-ről, akit először 14 évesen látott Donald, majd Billy Elliotról, aki amikor megkérdezték tőle, miért akar táncolni, azt mondta: mert amikor meghallom a zenét, olyan elektromosságot érzek a testemben, hogy nem tudok neki ellenállni. Mert amikor táncolok, akkor tudom, ki vagyok én. „Ugyanezt érzem én is” – mondja Donald, akinek a tánc életforma, s aki mikor kilép a stúdióból, újra a bizonytalan emberek táborához sorolja magát. De addig, itt a táncparketten, hétről hétre, napról napra minden megtörténhet. S ennek a mindennek még az öregedő test sem szab határt.

A film elkészülte óta Donald Saddler meghalt, Marge még él. Mindketten óriási leckét adnak nekünk a tánc szeretetéből.