Hárman vannak. Egy fiú, egy lány és a rajzoló. Ki álmodja a lányt, a fiú vagy a rajzoló? És ki álmodja a rajzolót? A Tünet Együttes ismét emberkísérletet végez, Szabó Réka vezetésével ezúttal egy felnőtt mesekönyv lapjai mögé, éjszakai verses látomásra invitálja nézőit a Trafóban. A koreográfust kérdeztük.

Fotó: Jókuti Fruzsina

 
 

A te életedben mikor kezdődik az álom – és mikor ér véget?

Mert elkezdődött már az élet?

A darabjaidban mindig azt éreztem, hogy két világ között vagy, látszólag egészen más minőségű tereket mozogsz be, egymástól idegen állításokat ötvözöl olyan természetességgel, ahogy matematikusként koreográfus vagy. Ahogy az álom és az ébrenlét veszik el egymásban.

Igen, bár a versben (Weöres Sándor: Az éjszaka csodái), amiről a most készülő darab szól, van egy egyértelmű pont, amikor belecsúszunk az éjszakába, az álomszerű világba. Ezt a dramaturgiát mi is követjük, csak teszünk bele egy csavart, amitől tényleg sokféleképpen lehet majd értelmezni a látottakat.

A versben a fiú és a lány egy éjszakán keresztül bámulják egymást, szürreális képek sorozatával találkoznak. Az persze kérdés, hogy ők valóban látják-e ezeket a képeket, belerajzolják magukba, vagy együtt álmodják, esetleg mások álmaiból „lopkodják” el. Mindenestre ebből az együtt bámulásból érkeznek meg a hajnalba úgy, hogy miközben nem történt semmi, mégis minden megváltozik bennük.

Weöres ránk bízza, hogy mi történik.

Nem ennyire explicit, ahogy én most elmondom, igen. Nála ez az egész egy jó játék. Nálunk a duó „helyén” egy trió van, a fiú és a lány mellett ott van a rajzoló.

Aki nem táncol.

Nem a testével. Táncol a vonalaival, a képeivel, a festményeivel. Ezen a kivetített képi világon keresztül, amit ő mozgat és manipulál az egész előadás alatt, azon keresztül kommunikál a táncosokkal.

Mennyire spontán, ami történik?

Van, amit helyben rajzol, de van animáció, amibe belerajzol, máskor pedig festményeket manipulál egy szoftver segítségével. Amit ő megrajzol, azt életre is tudja kelteni. Kvázi duettet tud táncolni a fiúval.

Ő a teremtő, aki az egészet álmodja?

Ezt a helyzetet mindenki ízlése szerint értelmezheti magának. Abból indultunk ki, hogy a táncoló fiúnak (Szász Dániel) a fantáziáját, ösztönvilágát és a vágyait mutatja meg, ő teremti a lányt, aki aztán életre kel ezekből a grafikákból. A lány (Furulyás Dóra) aztán elkíséri a hajnalba. Később rájöttünk, hogy úgy is lehet olvasni ezt az egészet, mintha a rajzoló és a fiú valamiféle internetes liezonba keverednének, valamiféle médiumon keresztül kommunikálnának egymással, a lány pedig fest magáról egy képet a fiúnak – mi pedig azt is látjuk, hogy ezt a képet a fiú hogyan fogalmazza meg önmaga számára. Az a valaki, akit a fiú elképzel magának az alapján, amit a lány mond magáról, egészen más, mint a rajzoló lány.

A lány, aki éltre kel, nem kap tőletek szabad akaratot?

De, a végére valóságos lesz. De nem szeretnék spoilerezni. Játszunk az egész helyzet szürrealitásával. Az érdekelt, hogyan lehet bizonytalanságban tartani a nézőt. A Weöres versben az a csodálatos, hogy egyszerre értelmes egység és mégis minden kép váratlanul érkezik. Nem érthető, hogy az egyik versszak után miért éppen a következő jön. Ezt a fajta váratlanságot, a logikus építkezéstől való elszakadást, csapongást, játékosságot akartuk mi is. Weöresnél egyszerre látod a valós, lepusztult kisreál valóságot, a kietlen külvárost és a misztikust, például akkor, amikor azt mondja, hogy a részegekre angyalka vigyáz. Jól megférnek nála a reális részletek az elemelt, meseszerű képi világgal.

Hogyan találtad meg éppen ezt a verset?

Két éven keresztül meséltem a lányomnak, amikor egészen picike volt. Ezerszer. Miközben olvastam, egyszerre figyeltem azt, hogy milyen ezt 3-4 évesen hallgatni és milyen a saját fejemmel érteni. Mit jelenthet egy háromévesnek az, hogy krinolinja lyukas hordó, kezében egy napraforgó…? Nyilván az is számított, hogy ez a vers egy nagyon szépen illusztrált könyvben van meg nálunk.

Mintha belesétálnánk egy élő mesekönyvbe.

Igen. Sőt az első díszlettervek között volt olyan, ami ezt a mesekönyvet egyértelműbbé tette volna. Azt azért tudni kell, hogy nem a Weöres verset szerettem volna színpadra tenni. Nem akartam illusztrálni a verset, vagy szó szerint „fordítani”. Sokkal inkább az mozgatott, hogy ez az inspiráció hova vihet. Az volt a kérdés, hogy hogyan találunk olyan analóg nyelvezetet a színpadon, ami ugyanazt az érzetet idézi meg a nézőben, mit a vers az olvasóban.

Miről szól a fiú és a lány kapcsolata?

Együtt bámulják az éjszakát, nagyon sok élmény éri őket, miközben mindenki más alszik, mégsem történik semmi más.

Elszomorodtál?

Tizennégy évesen volt egy ilyen élményem, ami nagyon meghatározó volt. Tudod, mikor ülsz valaki mellett, mindenki alszik, nem tudja senki, hogy te nem az ágyadban vagy, nem szóltál se az apukádnak, se az anyukádnak, a testvéreidnek sem. Nagyon erős élmény, hogy körülötted mindenki alszik, valahogy átalakul az érzékelés, ahogy mész bele az éjszakába, mintha minden olyan valószerűtlen lenne. Attól, ahogy telik az éjszaka minden megváltozik.

Az mennyire váratlan a táncosoknak, hogy a rajzoló milyen helyzetbe hozza őket?

Nem egy teljesen szabadjára engedett improvizációról van szó, pontosan tudjuk egy adott jelenet keretein belül, hogy mi fog történni, csak a mozdulatok nincsenek megírva előre. De nagyon spontán és élő, ahogy ezen belül reagálnak egymásra a mozdulatok és a vonalak. Mezei Ildikó festőművész lesz a rajzoló lány, nyilván számára is egészen új ez a helyzet, hiszen jellemzően nem közönség előtt szokott festeni otthon. De nemcsak azért választottuk, mert nagyszerűek a képei, hanem azért is, mert nagyon jól reagál a spontán helyzetekre, jó partnere a táncosoknak. Persze kiszámíthatatlan, hogy működik ez az egész, ha háromszázan ülnek majd a művészek körül. Korábban dolgoztunk már vetített képpel, a Nincs ott semmiben.

A műfaj megteremtődött, a Nincs ott semmi működött. 

De csak látszólag hasonlít a helyzet: van egy vizualitás, ami reagál, ami kapcsolatba lép a táncossal. Most viszont egy ember, egy human being áll az egész mögött. És ez a lényeg. Megérted, meglátod, megérzed-e te nézőként, hogy nem egy program generálja a képet, amit látsz? Látod-e a különbséget, hogy ott egy személyiség van, nem egy videó vagy egy előre konstruált kép?

Bennem fel sem merült, hogy esetleg ez nem látható.

Hihetetlen, hogy milyen vizualitás vesz minket körül, milyen szintű hatásokat érnek el filmek, klipek. Inkább az a nehéz, hogy elhiggyük, ez most és ott születik, ahol vagyunk. Ha nem látnád a rajzolót, felismernéd-e benne az emberi minőséget? Nekem az a fontos, hogy megjelenjen ez a spontán emberi jelenidejűség. Amikor ezt keressük, nagyjából azért arra kérdezünk rá, hogy van-e valami, amiből egyértelmű, hogy nem gépek vagyunk, van-e lélek, van-e valami közös bennünk, emberekben, ami rajtunk kívül nem létezhet. Élő zenészekkel dolgozol.

Ők is a színpadon vannak?

Csizmás Andrással, Fenyvesi Mártonnal és G. Szabó Hunorral, igen. Hunor a zeneszerző is, dobosként többször dolgoztunk vele már korábban. Az elején még nem lehet őket látni, a végén már igen. De tényleg nem lőhetek le minden poént! A vizuális team is háromfős egyébként: Ildikón kívül Samu Bence, aki az Animata szoftvert fejleszti a Kitchen Budapest keretein belül, Taskovics Éva elsősorban az animációkat készítette. Egyébként ők hárman osztálytársak voltak a MOMÉ-n és egyébként is nagyon jó barátok, ami rengeteget segített a közös gondolkodásban. A fényért Szirtes Attila, a kosztümért pedig Szűcs Edit felel. De április 16-án bemutató, akkor minden kiderül!