Hétköznap. Sőt, még egy kicsit a hétköznapnál is hétköznapibb. Hányféleképpen hangzik el az a mondat köztünk? Szeretők között, barátok között, házastársak között, testvérek között. Mikor kedves és mikor dühödt az intonáció? Kivel kacsintunk össze? Ki a hülye, te vagy kinek az anyja? Cuhorka Emese válaszol, mert a sok kérdés darabot szült.
Azon gondolkodtam, hányféle hangsúllyal mondjuk egymásnak ezt a mondatot. Nevetve, bosszúsan-ingerülten, suttogva-rejtélyesen. Attól függ, kivel kacsintunk össze - vagy attól, hogy a mi anyánk hányszor volt rászorulva, hogy keressen. Ti hogy mondjátok ki ebben a darabban?
A próbafolyamatba merülve három napja ültünk a megfelelő cím kiválasztásán, az agyam már lefagyott, annyira kerestük, hogy mi illik arra amit létrehoztunk, de sehogy sem találtunk megfelelőt. Én már arra a szintre süllyedtem, hogy éjjel az összes létező magyar szót pörgettem. Valamiért olyat kerestem, amit már elfelejtettük használni, vagy kiment a forgalomból. Fülöp Lacival lázas cset-kapcsolatban osztottuk meg a legfrissebb ötleteket, már az F-nél tartottam, amikor egyszer csak rámírt az anyukája. Ilyesmi korábban még sosem fordult elő. "Lacikáról" érdeklődött, hogy nem tudom-e mi van vele, mert napok óta nem éri el. Egyből írtam is neki a címötletek ritmusában, hogy Anyádék rajtam keresnek. És akkor ráláttunk erre, amiben vagyunk, hogy tényleg, mi hajt ennyire, mi vonz be ennyire egy kitalációba, egy belezoomolás egy valóságba, ami eközben észrevétlenül eltávolít egy másik valóságtól. Hogy miközben iszonyú figyelemmel fordulsz valami felé, valami mással szemben érzéketlenné válsz.
Időzavar lehet az oka? Vagy önzés? Tényleg, mi jut eszedbe arról a szóról, hogy idő?
Gyerekkoromból vannak mágikus időhiányzás élményeim, amikor egy vízió vagy a történés annyira izgalmas lesz, hogy kipukkad az idő. Egy alkotásban ezt újra lehet élni. És ha ez sikerül, az nekem fantasztikus, mert azt jelenti, hogy be voltam vonva a létezésbe, mint egy szétolvasztott csokimikulás. Amikor a rideg, merev, illusztratív formái szétmállanak egy sokkal nyitottabb halmazállapottá, miközben a sajátos tulajdonságai ugyanúgy megmaradnak.
És arról, hogy közel-lét?
Gyerekkoromban távoli kultúrák és tájakról szóló könyveket olvastam, lapozgattam, képzelegtem és megszállott pontossággal rögzítettem a képeket a fejemben, hogy bármikor elő tudjam hívni. A másik fontos elfoglaltság az volt, hogy azt képzeltem el, hogy milyen lesz az én társam, és hol van most. Hogy kivel fogom tudni megértetni magam. Kivel lesz saját nyelvünk, beszédben, tekintetben, érintésben és szexualitásban. A bolygón vagy magamban kell leküzdeni a távolságot, hogy kialakulhasson az az intimitás ami már a tértől független statikus utazás.
A tánc mégiscsak szimbolikus, absztrakt metanyelv, mennyire tud konkréttá válni, ha a téma ennyire konkrét? Illetve: egész pontosan mi is a téma?
Ebben az előadásban van tiszta tánc, videó, koreográfiák, élő zene, improvizáció, ének és színház. Arra hallgattunk, hogy ezek közül a formák közül melyik kínálja magát, képes megeleveníteni azt a néha kétségbeejtően sokféle létezést, amivel itt élünk egy városban. Sokféle állapotot szeretnénk megmutatni, a számunkra ismeretlenebbekhez is közelebb kerülni. Semmi ellenállás nem volt bennünk, nem volt cél, hogy eszköztárában egyféle legyen az előadás, az viszont igen, hogy következetesen pontos és eközben érzékeny maradjon.
Itt van például Antonín Dvořák, akinek a IX. „Újvilág” Szimfóniájával dolgozunk, és néhol nem könnyű megérteni a zenei választásait, mikor pusztán az akkori szabálykeretek miatt enged el egy iszonyúan izgalmas zenei világot, és tart röviden, hogy az akkori hallgatóságot nehogy összezavarja. És akkor ha ma élne és elfogadta volna felkérésünket, hogy együtt dolgozzunk egy kortárs táncelőadásban, akkor arra bátorítottam volna bizonyos gyorsan átlapozott részeit, hogy ez az, ez nagyon jó, ebből jöhet még! Ugyanis nagyon szerény. Miközben olyan érzelmeket hevít pillanatok alatt hamuvá ebben a műben, hogy azon dolgoztunk, hogy hogyan teremtődjön idő az ismerősségük megélésére.
Nem nagyon lehet alkalmatok együtt dolgozni, pedig láthatóan eredményes - az előző munkátok Lábán-díjas lett. Hogy illeszkedtek egymáshoz? Kérdem ezt időben és térben, de nyilván érzelmekben és kifejezésmódban is.
Fülöp Lacival a Budapest Kortárstánc Főiskolán voltunk osztálytársak, lassan tíz éve ismerem, azóta mindig dolgozunk együtt. Ez egy búvópatakos külön-együtt fejlődés, amiben jó, hogy épp annyi idő telik el egymás nélkül, más és más tapasztalatokkal, hogy rá tudunk látni a másikra, és rajta keresztül az idővel arányosan változó önmagunkra. Rengeteg konfliktust vállalunk egymással, mert mindketten azt gondoljuk, hogy maradéktalanul képviselnünk kell azt amit fontosnak tartunk. Az egyetlen elvárás, hogy lehessünk őszinték.
