Éva és Emese - Emese és Éva. A nő születése, története és örök meséje. Hogyan lehet feldolgozni a múltat, ha az embert fiatalon halálra ítéli a történelem? Hogyan lehet beszélni a borzalomról gyűlölet és félelem nélkül? Mit lehet tenni, hogy soha többé ne történjen a holokauszthoz fogható iszonyat? Interjú Fahidi Évával és Cuhorka Emesével, akik kérdeznek és válaszolnak a Sóvirágban.
M: Emese egy korábbi interjújában azt mondta, hogy nemcsak ő választotta a táncot, a tánc is őt választotta. Mennyire volt kölcsönös választás eredménye, hogy ti együtt dolgoztok ezen a darabon? Ti választottátok egymást, a darabot, a darab választott titeket, vagy mindenkit a Réka?
Fahidi Éva: Készen kaptuk egymást, Réka kitűnő érzékkel válaszott minket “össze”.
Cuhorka Emese: Évek óta ismert mindkettőnket és azt gondolta, vagy inkább látta, hogy van közünk egymáshoz. A közös munka megkezdése előtt Évánál találkoztunk, keksszel és teával ültünk a helyzet furcsaságában. Nagyon zavarban voltam.
Fahidi Éva: Tulajdonképpen én is.
Cuhorka Emese: Volt egy nagyon hosszú, néma pillanat. Hogy érts, én egy csodához mentem!
Fahidi Éva: Hozzám pedig egy csoda érkezett.
Cuhorka Emese: Meg volt kérdőjelezve az érvényességem.
Fahidi Éva: Számomra nem.
M: Emese, milyen értelemben kérdőjelezted meg magad?
CE: Tejszínhabnak érzem magam, annyival könnyebb a sorsom, az életem, a megfogalmazásaim suták, csúszkálnak mint egy újszülött borjú a lábain, az élményeim lebegnek és úsznak. Évának esszenciális a látásmódja.
M: Kívülről nem látszik az a “minőségi” különbség, amiről beszélsz. Amire a plakát is persze rájátszik. Elképesztő az arcotok hasonlósága, miközben egy vonásoktok sem emlékeztet a másikéra.
FÉ: A plakátot még meg sem beszéltük, pedig tényleg döbbenetes a hasonlóság. Holott én sosem voltam ilyen gyönyörű, mint az Emese. Ha visszamegyek a múltamba és megfiatalodom, semmi nem olyan rajtam mint rajta.
M: Sokat jársz a múltadban, Éva.
FÉ: A múltamban élek.
M: Kényszerből vagy választottad?
FÉ: Két ok miatt. Egyrészt minden öregember a múltjában él, hiszen mindenki abban a korában szeret leginkább közlekedni, amikor egészséges volt, mindene működött, fiatal és szép volt. Minden öregember azt érzi, hogy amikor fiatal volt, éppen akkor volt minden a legjobb is, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő akkor tudta a legjobban vezetni és élni az életet.
M: A te fiatalkorodra azért nem lehet úgy tekinteni, hogy akkor volt minden a legjobb…
FÉ: Ez nem így van. Nekem vannak olyan kényszerképzeteim, hogy aki velem egyidős és mondjuk huszonévesen az SSnél szolgált, ugyanúgy összejár a többiekkel, mint mi, túlélők. Mindenki a múltjáról beszél, s ők azt mondják, hogy “jaj, az a szép kis vérfürdő, emlékeztek rá? Jöttek mint a nyulak, mi meg csak puffantottuk le őket…” Mert ők akkor voltak fiatalok, nekik az a szép. Szóval azért él az ember a múltjában, mert megöregedett. De én választottam is ezt, az életem egy pontján. Fontosnak találom, hogy arról beszéljek, hogy akkor mi volt, mert most megint az van, csak másképp hívják.
M: Ezt ennyire egyértelműen így éled meg?
FÉ: Igen, így.
M: Ma, Budapesten? Vagy a világban?
FÉ: Pontosan tudom, hogy mit érez, aki ilyen szörnyűséges fogadtatásban részesül a határnál most. Ugyanez történt akkor. Neki is megölték az anyját, az apját, a rokonát, rágyújtották a házat, kiűzték és hullik a fejére a bomba, de nem ember, nem kezelik emberként, mert csak a puszta életét akarja menteni. És itt az Európai Unió, ami eldönti, hogy ő igazi menekült vagy sem, mert gy indok, hogy életben akar maradni, emberként akar élni vagy csak jól akar lakni. Erről az egészről pedig olyanok döntenek, akik életének legnagyobb problémája az volt, hogy a vajas kenyér a vajas oldalára esik.
CE: Fontos, hogy Éva nem a múltjában él, hanem a múltjáról beszél, de egy nagyon jelenidejű nő. Azért is éreztem olyan hülyén magam, mert úgy álltam hozzá, mint egy idős hölgyhöz, miközben egyáltalán nem az.
FÉ: Csak sok a tapasztalatom. Nem érzem magam öregnek a fiatalok között, csak talán kicsit messzebbre látok.
M: A találkozásotok bármennyit is beszélgettek, vagy éreztek együtt nagyon fizikai szinten történik. Ahol szintén nagyon erősek lehetnek a különbségek.
CE: Az a szerencsénk, hogy a tánc egy igazi, közös nyelv számunkra. Éva azóta táncol, mióta önálló mozgásra képes, a kortárs tánc hajnalán kezdett tanulni Debrecenben. Olyan ember, aki egész életében kapcsolatban van a testével, a mozgásával, a harmóniájával. Most visszatérünk egy olyan közös helyre, ahol korábban nem találkozhattunk, és meglepő, hogy bár a forma másmilyen, a mozgás tartalma, lényege ugyanaz!
FÉ: Ez mind igaz, ugyanakkor nem ugyanonnan indultunk. Az én nagyanyám púposnak született, az egész családom gerincproblémákkal küzdött, ezért én már az anyám hasában is gyógytornásztam. Ehhez jött hozzá Karola néni, aki akkor Debrecenben intézménynek számított. Nem is tudtuk, mekkora szerencsénk van. Ő volt ugyanis Berczik Sára nevelőanyja, s ő találta ki a módszert, ami megalapozta a magyar mozdulatművészetet.
M: Hogyan próbáltatok, hogyan csiszolódtatok össze most?
CE: Pont úgy kezdtünk el dolgozni, ahogy most te is: kérdeztünk. Nálatok ez hogy volt? Te ezt hogy csinálod, hogy tanultad, milyenek voltak a te táncóráidnak a felépítései? Kiderült, hogy Éva is ösztönösen improvizált gyerekkorában, meztelenül, tükör előtt, ami a tánc és test teljes, szabad megélésének abszolút kortárs szemlélete. Engem is ugyanez vonzott, és mikor már megismertem különböző formákat, otthon újra és újra magamra szabtam őket. Kicsit aggódtam, hogy majd mit fog szólni az én táncaimhoz. Azt képzeltem, hogy számára egészen más lesz a mozgás harmóniája, mint nekem. Azt hittem, hogy neki ez a szépséget jelenti, s majd zavarja, ahogy én látom a mozgás lényegét. De szerencsére tévedtem. Miután először látott improvizálni, és várakozásteljesen néztünk rá, úgy fogalmazott: "igen, a mozgásnak ez a szabadsága, ez a tánc! Gyönyörű mert szabad.
FÉ: Mintha te is Karola nénihez járnál.
CE: Mintha te is most tanulnál.
M: A darab ti magatok vagytok, nem pedig egy előzetes koncpcióba helyezett két ember?
CE: Ebben a valóságos viszonyban nem is tudnánk mások lenni mint önmagunk.
FÉ: Rettenetesen érdekes, hogy amikor először improvizáltunk, az már koreografáltnak tűnt, egy előre betanított mozgásrendszernek, melyben én feltétlenül alkalmazkodom hozzá, ő pedig hozzám. A közös anyanyelv tényleg létezik.
CE: A próbák során kialakult közöttünk egy közös humor. Nekem fontos, hogy az előadás alatt se vesszen el ez az érzékenység, hűek maradjunk a kapcsolatunkhoz.
FÉ: Réka kilencvennyolcadik érzékét dicséri, hogy ezt megértette és létrehozta.
M: Mit akartok elmondani ezen az estén?
FÉ: Nem nagyon tudok másról beszélni, mint az életemről. 2004-ben döntöttem úgy, hogy beszélek, mert szembe akarok menni a történelemhamisítással. Minden eszközt meg akarok ragadni, hogy elmondjam, én vagyok az erősebb, hogy az igazság erősebb a hamisításnál.
M: Mi a te szereped, Emese?
CE: Éváról annyit tudtam, hogy van egy kilencvenéves néni, akivel muszáj találkoznom. Nem az érdekelt, hogy Auschwitz-túlélő, sokkal inkább a közös pontjaink után kezdtem kutatni, amiket Réka megérzett korábban. Azt gondoltam, amikor a darabról fantáziáltam, hogy nekem lehetnek kérdéseim, hogy mutathatok olyat a világból, amit Éva még nem látott. Ami történik, az épp ennek az ellenkezője: Éva tesz fel nekem kérdéseket és mutat olyan problémákat, ami mellett az én felvetéseim eltörpülnek. Globálisabb és csiszoltabb Éva véleménye…
FÉ: De drágaságom, ez a szituációból adódik! Az a lényeg, hogy te ne kerülj ilyen szituációba soha.
M: Megjelenik a szituáció is? Elmondjátok?
CE: Igen. Évában nem a “megtörtént” a fontos, hanem az, ahogy ezzel bánik, a humora, az önreflexiója az izgalmas.
M: Évából az élet árad.
FÉ: Ezt is el akarjuk mondani. Bármi történt, bármilyen tragédia vagy borzalom, ha már egyszer élsz, akkor élni kell.
M: A mi környezetünk túlélőinek történeteiből tanultam meg azt, hogy a holokauszt túlélői nem túlélők, hanem élők. Az emlékek és a jelen között húzódik egy vastag fal, át tudnak menni, van azon a falon ajtó, de nagyon tudatosan nyitják és zárják. Te hogyan éltél túl?
FÉ: Így. Aki nem ilyen, az ott maradt. Nagyon egyszerűen. Kis családok alakultak ki a millió ember között, a családpótlók összetartása hozta vissza a túlélőket. Aki nem talált ilyet, az nem tudott túlélni. Nagyobb volt a mortalitás a férfiaknál egyébként, ők kevésbé voltak képesek arra az empátiára, ami a kisközösségek működtetéséhez kellett.
M: Mennyire fontos a darab szempontjából, hogy két nő vagytok? Elképzelhető volna két férfival is?
FÉ: Az élet a fontos, az kevésbé, hogy nők vagyunk.
CE: Nekem vannak azzal problémáim, hogy a világ másképp kezeli a nőket és férfiakat. Nem szeretek játszmákba belépni, igyekszem kiszabadítani ezekből magam és a másikat úgy, hogy igyekszem az embert látni és mutatni - sokszor elég bénán, vagy félresikerülten. Emiatt persze sokszor értenek félre azért, mert ugyan nő vagyok, de nem alkalmazkodom a szabályokhoz. Évában ebben is nagy bölcsesség van. Tudja, mikor kell a nőt és mikor az embert “használni”.
FÉ: Nem biztos! Az én számomra fontos, hogy egyértelmű legyen, hogy nőnemű vagyok. Nem azt jelenti, hogy nincs bennem tolerancia bármi iránt. Mindig kislány akartam lenni, nekem nagyon fontos a női tudat és női öntudat, egészen a feminizmusig is elmerészkedem ebben.
CE: Bosszantó számomra, hogy rengeteg érdekes ember van, és lemaradhatok bárkiről, csak mert nő vagyok, ezért félreérthető, hogy miért keresem a közelséget. Hogy lemaradhatok csak azért, mert gyakran leegyszerűsítődnek helyzetek. Pedig nem feltétlen a nemétől izgalmas elképesztően a másik világa.
M: Sokat beszéltünk az improvizációról: rögtönözni fogtok?
CE: Játszani fogunk.
FÉ: Beszélgetni, táncolni fogunk. De az előadás biztonsága érdekében azért fontos, hogy ne mindig ott improvizáljuk, amit improvizálunk.
M: Arról szól a darab leírása, hogy generációs különbségeket dolgoztok fel. De nem találkoztam ilyesmivel a beszélgetésünk során.
CE: Mert nincsenek. Nincs néni, Éva van.
FÉ: Mindig meg voltam elégedve a nevemmel. A nevemmel is.
