"Áttáncoltam" magam a legcsodásabb és a legfrusztrálóbb pillanatokon. Ha tehettem volna, egész gyerekkoromban mást sem csinálok" -
Rachael McLaren nem volt mindig keresett és ünnepelt balerina. Éveken át küzdött azért, hogy egyáltalán táncolhasson. Sötét bőre, fekete göndör haja és különleges teste szokatlan volt a klasszikus balett színpadán. Most leírta, miért nem hagyta abba sosem a táncot.
PHOTO BY / NYC DANCE PROJECT
Amikor táncolok, érzem, hogy élek, mintha minden apró kis porcikám, minden, ami én vagyok részt venne a mozdulataim megformálásában. Amikor kislány voltam, az egyik legkedvesebb játékom az volt, hogy úgy tettem, mintha Gene Kelly ott volna szüleim házának hátsó udvarán. Amikor pedig eső után kisütött a nap a mezőn, ledobtam mindent és szaladtam énekelni, táncolni, csak hallgatni, ahogy a talpam csattan a nedves füvön.
PHOTO BY / NYC DANCE PROJECT
A tánc volt az örömöm és a terápiám is. Gyerekkoromban olyan helyen éltem, ahol gyakori vendég volt a harag és a mély boldogtalanság. Tehetetlenül néztem, ahogy az apám küzd a dührohamaival és a depressziójával. Az ő boldogtalanságát nagyon nehezen viseltem, hiszen mindennél jobban szerettem és vele töltöttem a legtöbb időt kiskoromban.
A tánc lett a válasz a szomorúságára. Táncolni egyet jelentett azzal, hogy kiléphetek az életem sötét és fájó valóságából és gyógyulást hozhatok a családom életébe. Amikor éreztem, hogy megmozdul a testem, erősnek, intelligensnek éreztem magam, olyasvalakinek, akiben nincs félelem.
Rachel McLaren a kanadai Manitobában született, Winnipegben nőtt fel szülei negyedik, legfiatalabb gyermekeként. Minden testvére zongorázott, de ő túl energikus, túl vad volt, hogy órákon át üljön, ezért édesanyja beíratta egy tánciskolába. Amikor először élőben látta a Royal Winnipeg Balett társulatát, eldöntötte, hogy ez lesz az élete - és így is lett. De az út nem volt könnyű, több társulat visszautasította, mikor úgy döntött, New Yorkban próbál meg érvényesülni. Egy ösztöndíj segítette is ebben, az Alvin Ailey American Dance Theater-ben kezdett tanulni - és 2008 óta a társulat tagja.
Táncolok, mert az a nyelv meghaladja a beszélt nyelvet. Rögtön a szívhez szól, gyönyörűen és gondolatokkal telve reflektál az ember állapotára.
Fotó: Andrew Eccles
A mantrám - a takarásban állva mielőtt belépek a színpadra - mindig ez: légy nagylelkű, félelem és remény nélküli! Persze mindig előfordul, hogy tartok tőle, hogy egy lépéskombinációt elvétek, pláne, amikor kimerült vagyok vagy sérült. És ki ne akarna mindig hatalmas tapsot kapni az erőfeszítései jutalmául?
Fotó: Andrew Eccles
De mindezeken túl abban hiszek, hogy a tánc egyfajta felajánlás, amit tisztán lehet a legjobban megélni. A szeretet, az empátia, a nagylelkűség és a gyógyulás követe szeretnék lenni - ezért táncolok.
