Shuzan felemelte a botját:

- Ha ezt botnak nevezitek, szembeszegültök az igazsággal. Ha nem nevezitek botnak, szembeszegültök a valósággal. Nos, minek nevezitek?

A zen buddhista koan megfejtése éppoly gyötrelmesen egyszerű feladat elé állítja a tanítványt, mint a Sankai Juku társulatának Utsushi című darabjáról való elmélkedés az író embert. Ha egy csodálatos táncelőadásról szólok, szembeszegülök az igazsággal, ha nem szólok arról, szembeszegülök a valósággal. A bot és az Utsushi éppen az, ami. Nem lehet megérteni és megszólítani. Csak megtapasztalni lehet.

Ennek ellenére elindulok az igazságtagadás fénytelen útján.

Szinte felfoghatatlan érzékenységbe és finomságba csöppenünk, a négy fénytócsában életre kelő viaszbőrű táncos az európai szem számára szinte láthatatlan lágyságú mozdulatai fonják be a tompa sötétséget. Sűrű és iszalagos a nézőtér - letisztult és csöndes a tánctér. Olyan nyelv ez, amit legföljebb csodálni lehet az ideszületetteknek, teljességében felfogni aligha. Pontos, mégis önfeledt - vagy inkább önmagába feledkező - mozdulatokkal beszél a tánc, önmagáért, a nézőt megragadva, mégsem bevonva, csöndes egymás mellett élésben. Az a fontos, ami zajlik, s nem az, ki és kiért teszi. Felszabadító és lenyűgöző, kissé andalító antré, kényeztető. Még elkalandozni is enged, cseresznyevirágtól zazenig, Vágvölgyi Japánjától a butoh történetéig, lágyan karolnak át a kulturális tények. 

Aztán megtörik a fénytócsák csöndje és zajos csíkká folynak össze, a borotvált és fehérre maszkolt fejek arca összecsomózott papírrá, a finomság rángássá, a festménytestek perverz, nyomasztó, erőszakos és erőszakolt hússá torzulnak. Sokkoló, remény nélküli és megállíthatatlan változás ez, csak egy vágy marad, a meg nem történtté tevés vágya. Hiába.

A négy alak elindul a fény felé gyönyörű, mégis bizarr, öklendező táncával, a meztelenséghez idomult szem számára most elviselhetetlenül fájdalmas letolt ruhában, az önmagukból kifordulásban. Nem kellemes lenni a sötétben, de a fényben még szörnyűbb. Felcserélődnek a nézőpontok.

Persze visszatér a lágyság, de már soha nem lesz olyan megalapozott, olyan megnyugtató, megszületik a fény is, de már csak a sötét árnyékaként. A sokk rezgéseinek amplitúdója csökken, de a tragédia szirénája visszhangzik a belső fülben már végig, egészen hazáig, a következő éjszakákig. Így válva valóban azzá, ami, a "sötétség táncává", az álomtalan éjszaka kitörölhetetlen és el nem rejthető mozdulataivá. 

A Másolat az, ami nem szegül szembe sem az igazsággal, sem a valósággal.