United Space of Ambivalence – Mészáros Máté darabja idén februárban debütált, december 18-án este a Trafóban látható ismét. Milyen kérdésekkel foglalkoznak a koreográfusok egymás között? Van-e szabadság? Van-e szabad akarat? És mi köze ezekhez a kérdésekhez a testnek? A darab egyik táncművészét és társ-alkotóját, Kelemen Patrikot kérdeztük.
Fotó: Dobos Gergely/ Trafó
Hogyan fér el egymás mellett az egység és az ambivalencia?
Az ambivalenciát az egység megkérdőjelezése szüli. Saját véleményem szerint a darab leginkább a „minek hol a helye” és a „kinek mit jelent” kérdéseket pörgeti – újra és újra – újabb és újabb kombinációkkal előállva. Ebben a játékban részt vesz a klasszikus színház majd’ összes résztvevője – a közönség, a színtér, az előadók, a koreográfus, a fény & hang technika. Idők és terek keveredésével pedig – mint egy rosszcsont kisgyerek, rámutat arra, hogy mi az, amit színháznak hívunk. Így érjük (többszörösen is) tetten az ambivalenciát, és így alkotunk ismét egységet. (Kérdés persze, hogy kinek mi az egység, ki szerint látunk „táncosokat” a színpadon. És persze, hogy mi egy táncos dolga…) Ez a relativizáló játékosság végig jelen van a darabban – sőt, már az alkotói folyamat korai szakaszától figyelünk rá, dolgozunk vele.
Fotó: Mihalicz Máté/ itt készült
Mi adta az alapötletet, és hova fejlődött később ez az ötlet?
Erről Máté tudna mesélni, én egy egyhetes pre-kreációs kutatással kapcsolódtam a munkába. Ami nekem erős korai élmény az élettelen és élő vad keveredése (pl. hogy honnan nevezem a kezemet a kezemnek, mert ez értelmezhető izmok és csontok és inak és bőr egyvelegének is); ez talán egyfajta megszállottság ha tetszik. Sokat dolgoztunk az „én uralom a testem; én uralom a másik testét” alapfelvetéssel. Ezek viszont mindig csak mint alapszituáció jelentek meg, a kreáció során sokat finomodtak.
Azt gondolom, Mátét végső soron nem a hierarchia struktúrái érdekelték – bár vizsgáltuk ezeket is, hanem hogy emberek hogyan kapcsolódnak és hogyan vesznek részt bizonyos helyzetekben. Ráadásul ezeket a helyzeteket többnyire ők teremtik.
Továbbá, ebben a kreációban muszáj beszélni a csapatról. Ez egy radikális csapat. Szerintem nagyon bátor választás volt Máté részéről ezeknek az embereknek a közös munkára való felkérése. Mindenki nagyon más, mind háttér, mind skillset, mind érdeklődés szempontjából. Talán már ezek a különbségek is az ellentmondásoknak és sokféleképpen-érthetőségnek ágyaznak meg. Iszonyatosan izgalmas, mert nem az volt a kérdés, hogy bizonyos helyzetekben egyet értünk-e vagy sem, hanem hogy egyáltalán ugyanazt értjük-e adott fogalom alatt.
A kortárstánc önnön értelmét újra és újra levedlő közegében egy ilyen csapat ajándék. Ami mindenkiben közös az az egymás iránti figyelem és a nagyon penge humorérzék. Sokszor és sokat nevettem, nevettünk és ez ugyanúgy megtalálta a helyét a darabban, mint a hidegen kimunkált táncok, jelenetek.
Sok szálon, gondolatmeneten futott a kreáció, az már Máté érdeme, hogy remekül gazdálkodott, szerkesztett. Sok-sok-sok-sok anyag – szerintem – izgalmasan felfűzve valamiféle kvázi-dramaturgiai fonálra. Itt tartunk most.
Színház a színházban, próba a színpadon: örök és talán kissé túl is magyarázott már ez. Lehet még erről olyan dimenzióban, olyan nyelven beszélni, ami érdekes maradhat? Mi az érdekes, ami megmaradt?
Megint csak a saját nézőpontomból tudok beszélni, de ami nagyon izgalmas és leköt az a jelenidejűség és az "egyes-szám-elsőszemélyűség".
A mostani színpadi feladataimat talán ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor egy űrszonda olyan közel repül egyes bolygókhoz, aszteroidákhoz, hogy nagyfelbontású képeket tud közölni róla. Persze, már Galileo idejében tisztában voltunk ezeknek a létével, de a felszíni formák lenyűgözőek. Égi pontocskákból fantasztikus fény-árnyék, gázbomba-kráter-gyűrű gazdagság. Ilyen értelemben a szondák – vagy még inkább asztronauták az előadók maguk: Értjük egymást és figyelünk egymásra, de felfogjuk a hermetikus elzártságot; a képtelenséget a saját értelmezésünkből való kitörésre.
Ez talál újra és újra formát és helyzetet a színpadon. Azt hiszem, mi nem beszélünk valamiről, hanem azzá válunk.
Fotó: Dobos Gergely
Mészáros Máté koreográfus ezzel a darabbal kapcsolatban egy interjúban így fogalmazott: " az érzéketlenség és az érzékenység fókuszának az elcsúszása” érdekelt. Mennyire könnyen talált meg téged ez a nézőpont? Mennyire könnyen találtál erre rímelő belső tapasztalatot?
Én nagyon könnyen kapcsolódtam. Alapvetően érdekel az érzéketlenség és érzékenység kérdésköre – táncosként sokat dolgozom ezekkel a hívószavakkal. Ezek azonban nem csak jelentésbeli, hanem formai tartalmat is szolgáltatnak. Azt hiszem a darab is tágan kezeli ezeket. Hiszen nagyon könnyű rácsúszni egyfajta felszínes képmutató prédikációra: „az érzékenység jó és az érzéketlenség rossz”. Úgy gondolom, mi nem itt keresünk, nem így működünk. Inkább tetten akarunk érni bizonyos színházi – még tágabb értelemben pedig emberi mechanizmusokat. Morális ambivalencia. Ebben iszonyat nagy biztonságot jelentett a csapat. Szerintem nincs szabad kísérletezés a másikba és magunkba vettet kölcsönös bizalom nélkül.
Táncos és koreográfus mennyire vált el ebben a munkafolyamatban? Mészáros Máté mennyire konkrét koncepcióval érkezett, és akart-e, tudott-e ezen módosítani?
Máté érzékenyen és biztosan vezette a folyamatot, abszolút biztosított teret és figyelembe vette mások kérdéseit, meglátásait is. Tér volt ez a közös gondolkodásra, kísérletezésre. Ez egy táncosnak mindig vonzó, és azt hiszem éltünk is vele rendesen. Máté pedig részt vett, vezetett, szerkesztett, kivágott, visszaforgatott, alakított, szabott, nyesett.
Az alkotói szerepekkel is megnyilvánul egy játék. Itt is adva van egyfajta összeúsztatás: pl. a „koreográfus” a 40. percben megjelenik és előadóként – sőt, szólistaként!, színpadra lép; vagy a táncosok hoznak létre anyagot a színen – kvázi-koreográfusokká válva.
Személy szerint azt gondolom, hogy általánosságban a táncos és koreográfus szerepkörökre való felosztás idejétmúlt, a koreográfia teljesen más eszközrendszerekkel operál, mint a tánc. Mostanra elképzelhető a koreográfia nélküli tánc vagy a tánc nélküli koreográfia. Izgalmas idők, nem?
Nagyon! És adódik is a kérdés: szerinted van szabad akarat? Megteremtődött a munka során?
A.B.S.Z.O.L.Ú.T.
Általánosságban is akarom ezt hinni; a munka során pedig abszolút tapasztaltam ezt.
Ennek a darabnak a bemutatója februárban volt, kontextusa lett az életednek valamiképp?
Inspiráló folyamat volt, szakmailag és személyesen egyaránt. Művészként igyekszem olyan projektekben részt venni, amelyekre hatással lehetek és azok is hatnak rám. Azt hiszem csak ennek van értelme, különben munkaórák százai – darabok tucatjai mehetnek a levesbe. Sajnos a független kortárstáncszcéna a közegből adódóan viszonylag pazarló: sok-sok munkaóra, két-három előadás.
Személy szerint egyfajta „jó szégyentelenséget” őrzök meg a kapcsán, hogy mit illik színpadra állítani. Ezt biztosan átforgatom saját alkotói munkámba. Sokat kaptam az értés-értelmezés kérdéskörrel kapcsolatban is: egy-egy műalkotásnak nem érthetőnek, hanem értelmezhetőnek kell lennie. Ez egy olyan váltás, ami aktív nézői attitűdöt követel: mindenkinek lehetőséget biztosít arra, hogy személyesen kapcsolódjon a szemei előtt kibomló előadáshoz.
Fotó: Dobos Gergely
Neked mi a következő projekted, táncolsz vagy koreografálsz?
Jelenleg a saját szólómat játszom (Celesztin – égi tünemény), melyet jan. 19.-én lehet megtekinteni a MU Színházban, valamint ’Zajlat; Hajlás’ címmel egy nagyobb produkciót készítek elő a 2019-20 évad első felére. Továbbá előadóként is láthattok majd, többek közt Nagy Zoltán és Rózsavölgyi Zsuzsa darabjaiban.
Kelemen Patrik táncművész-koreográfus jelenleg Budapesten élő, önmagát szub-harmincasnak számoló táncművész és alkotó.
Tanulmányait Budapesten, Salzburgban és Brüsszelben végezte. Előadóként főként a Budapest-Berlin-Brüsszel háromszögben dolgozik, többek között Tino Sehgal, Anton Lachky, a Needcompany, a hazaiak közül pedig Vass Imre, Mészáros Máté és Fülöp László alkotókkal.
Alkotóként önálló darabok létrehozása mellett különös figyelmet szentel az improvizációs technológiák kutatásának. Jelenleg kifejezetten foglalkoztatják a tánc poetikus értelmezés-lehetőségei, a ”neuro-identitás” valamint az in-poszt-transzhumám testképek.
