Fotók: Átrium Film-Színház, Kincses Gyula
Virtuóz, öntörvényű, az utolsó sistergésig átgondolt és az elviselhetetlenségig határátlépő - Gergye Krisztián egyfelvonásos kortárs táncoperája, az Opera amorale minden érzékszervet és ideget megrág, aztán elegánsan kiköpi a nézőjét a legabszurdabb, legfülsiketítőbb kismagyar abszurditásba.
Gergye idei első bemutatóján elővette a nyolcvanas évek magyar undergroundjának legmeghatározóbb együttesét, a Bizottságot (a Kalandra fel! (1983) lemezt és a Jégkrémbalett (1984) zenéjét), aztán a szövegeiket megtartva, de a sorrendet teljesen átdolgozva dramatizálta és egyfelvonásos darabbá írta, majd az egészet betolta egy műfajturmixba és színpadra vitte - mint amorális operát. Minden megmaradt, ami Bizottság: az a jelenidejűség, az állandó, húsbavágó reflektivitás, az idegesítő valóságmondás, a tűrhetelen társadalomakusztikai élmény is.
Az Opera amorale minden ízében, véleményében kortárs, érzékeszerveket a színpadhoz tapasztóan összművészeti és nyomasztóan korlátok nélküli. A rendező gátlástalan és pimasz virtuozitását szavakba foglalni komoly kihívás - Gergye teljes biztonsággal használja egy térben az operát, a klasszikus és modern táncot, a táncszínházat és a pantomimet idéző gesztusokat, a műanyagpisztolyokat és a rovásírásos pulpitust, a Macskafogó betörőálarcát és a Che Guevarának öltöztetett partizánt. Egyszerre, egy időben, egy térben.
A két házaspár - a szomszédokat figyelő, a másikat folyton elsikáló, poshadt lábvíz-életet élő középosztálybeli kisebbségi pár és a közönségnek és közéletnek kitett, önmagát megjátszó, hatalmaskodó elnök és first lady - tragikusan ironikus és ironikusan tragikus története egy független művészek által levezényelt brutális színházfoglalásba torkollik, ahol a szabad szellem ejti rabul a kurzusművészetet.
Hogy az Opera amorale kavalkádja élvezhető és szerethető, nem csak a rendező nagyon pontos, nagyon átgondolt koncepciójának köszönhető, hanem a színészek, operaénekesek, táncművészek és zenészek elképesztő teljesítményének is. Ha bárki kicsit gyengébb, ha bárki ebből az alkalmi társulatból nem a maximumot hozza, eldől az egész darab és a zseniálisból gagyiba csap át. De ez a billenés nem történik meg, a japán gésának öltöztetett Szalontay Tünde elképesztő energiával és tehetséggel viszi végig a narrátor szerepét, Lőrinc Katalin csodálatos öniróniával önmaga balettviaszfigurája, Mikecz Kornél pedig tökéletesen nyugtalanító a szemeit meresztgető, komplexusaiba csavarodott elnök szerepében.
Gergye az Opera Amoraléval nem csak azt bizonyította be, hogy az operaénekes futás közben is megtalálja a hangját, hogy a balett elfér a kortárs tánc mellett és a Bizottság szövegei ma is érvényesek, hanem azt is, hogy van olyan helyzet, mikor az, ami a színpadon történik valóságosabb a legerősebb hétköznapnál is. Még akkor is, ha tényleg elviselhetetlen.
