Fotó: Hajdú D. András, Origo

A tánc mindenek előtt mozgás, lendület, a tánc elsöprő és primer, és akkor igazán jó, ha olyan mint az élet: tökéletesen nyers. Kérdések és megoldások nélküli. Létező. Kun Attila koreográfus pályáját az Operaház színpadán kezdte balett-táncosként, majd 2003-ban a Pr-evolution koreográfusaként már a kortárs felé vette az irányt. Minden valamire való díjat elvitt, aztán elhallgatott. Idén, hosszú évek után először állt elő önálló, egyestés darabbal. A Hordáról kérdeztük.

A Horda volt az első munkád a Közép-Európa Táncszínházzal együtt, ráadásul úgy, hogy egyrészt régóta nem volt egész estés darabod, másrészt egészen más működésű, képzettségű táncosokkal dolgoztál korábban. Mennyire volt feszültségekkel teli a próbafolyamat?

Tavaly már elkezdtünk ismerkedni egymással, találkoztam velük nyáron, tartottam nekik egy rövid workshopot. Több szintű dimenzióváltás is történt, egészen új helyzet volt ez nekik, nekem és tulajdonképpen az egész közegnek. Egyrészt nagyon régóta nem volt egyestés darabom, piciket haraptam csak, viszont nagyobb volumenű produkcióba nem vágtam bele. Másrészt Félix (Lajkó Félix) muzsikája is egy régi-új helyzet, nagyon régóta kísért, mégis folyamatosan úgy éreztem, hogy nem tudom megfejteni. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, mikor már tudtam mit kezdeni a muzikalitásával, a dinamikájával, a sűrítéseivel, mindennel, ami emocionálisan átitatja zenéjét. De az is nehezítette a munkát, hogy nem volt hozzá semmilyen libretto. Ez egy jóval nehezebb feladat, mint hogy fogsz egy szövegkönyvet és kortárs, absztrakt módon megpróbálod újrafogalmazni. Itt neked kell egy olyan könyvet írni, ami nemcsak összeér a muzsikával, hanem ki is tudsz benne feszíteni egy követhető ívet.

Dacból nem csináltál egész estés darabot mostanában?

Mármint?

Mintha szembefordultál volna a teljes szakmával. Minden díjat elvittél, sikeres voltál, ráadásul elismert. Mégsem jártad tovább a „kijelölt utat”. 

Hát ez egy nagy kérdés. Kétszer határoztam el magam, hogy elmegyek az országból. Egyszer kőszínházi kötelékből repültem ki, ez egyértelműen szakmai döntés volt akkor, az Operaházból a Ramberthez. Nagyon jó döntés volt. A második nem szakmai volt, hanem szakmai-környezeti. Felőrölt az a fajta finanszírozási közeg, ami lehetetlenné tette a hosszú távú tervezést.

Először kőszínházból ugrottál ki, pedig címzetes magántáncosként lépkedtél szépen előre a ranglétrán.

Ha sokáig maradok és elég sok grand pliét csinálok mosolyogva, akkor igen, talán magántáncos is lehettem volna.

A második esetben viszont saját társulatodat hagytad itt.

Igen, a PR-evolution Dance Company 2003-ban azért alakult, mert Szabó Gyuri, a Trafó akkori igazgatója bizalmat szavazott nekem és a gondolataimnak, de azt mondta, hogy a projekt-rendszer nem él meg Magyarországon, mindenképpen társulatban kell gondolkodni. Meg is alapítottam, bejegyeztem, pályáztam és az első években gyönyörűen is ment, tudtam nemzetközi szakembereket hívni, jó hangulatú volt a munka, nagyon lelkes voltam. Aztán egyszer csak megállt a történet.

A Trafó hátrált ki?

Nem. Nem volt piac, nem volt hova vinni a produkciókat, nem volt hova kipörgetni azokat a befektetett lelki és fizikai energiákat, amik a darabok létrehozása során termelődtek. Két-három előadást éltek meg az előadások, aztán újra indult a verkli, pályázni kellett, újat kitalálni, és így tovább. Elviselhetetlen volt ez a pazarlás. Ráadásul életre voltál ítélve, mert újra és újra, évente színpadra kellett állítanod valamit, csupán azért hogy megéljen a társulatod. Szóval nem a szakmai munkán volt a hangsúly, hanem az igazoláskényszeren.

Mennyi pénzről beszélünk?

Kevésről. Néhány millióról, ami annyira volt elég, hogy egy produkciót kihozz 12 hónapra. Megélni mondjuk, azt nem lehetett belőle.

Most azonban újrakezdted. Ezek szerint abban bízol, hogy ez változik?

Nagyon remélem.

Mégis miből táplálkozik ez a remény?

Abból, hogy a rendszerváltás óta komoly restanciája a szakmának, hogy megoldja a függetlenek, a kőszínházak, a művészet helyzetét. És itt most nem a politikáról fogok beszélni, ilyen mezsgyére nem lépek, mert semmi közöm hozzá. Hanem a szakmámról. Ennek a szakmának pedig nincs immunrendszere. Ez a szakma nincs integrálva a nemzetközi vérkeringésbe, és nincs belső piaca sem. Az utóbbi másfél év tinédzser habitust idéző hisztérikus történetei is arról szólnak, hogy nincsenek a rendszeren belül lefektetett jövőépítő szabályok.

Magyarán egyik táncos nem védi meg a másik táncost?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nincsen belső kohézió, ami érthető, hiszen hogyan is lenne, ha nincsen biztonság. Már annak idején is arról igyekeztem meggyőzni a környezetemet, hogy legalább ötéves támogatási struktúrát kell kidolgozni, különben az ember nem tudja megmutatni, hogy honnan hova szeretne menni. Ha ennyi idő után nem ér oda, nem bizonyítja be, hogy munkametódusa hatékony és működőképes, akkor vonják meg ezt a támogatást. Visszatérve a kérdésedre, azért gondolom, hogy jó irányba változik a rendszer, mert ez az áljóléti működés, ami arra szocializál, hogy támogatást kérsz, megkapod, majd elköltöd, újra kérsz és megkapod, aztán elköltöd, nem fenntartható többé. Ez nem azt jelenti, hogy holnapra megváltozik – az átalakuláshoz komoly traumára van szükség.

Azért vagy bizakodó, mert most egy trauma kellős közepében vagyunk?

Pontosan. Mindazoknak az elmulasztott lépéseknek a traumáját éli meg a kőszínház, vagy a függetlenek teljes szcénája, mind azzal küszködnek, hogy hogyan tudnak - vagy inkább nem tudnak – megélni. Normális és elfogadható lenne a döntéshozókra mutogatni a helyzet miatt, de csak akkor, ha időben létrejöttek volna a szakma körüli kis szociális hálók. Ilyenek viszont nincsenek, nem teremtették meg a szakmai potentátok. Viszont mindenhol válság van, nemcsak Magyarországon, nemcsak Közép-Európában, az egész világon. A különbség annyi, hogy a művészeti és a művészek védelmére létrejött intézmények máshol olyan erővel és tekintéllyel bírnak, hogy képesek megtartani önmagukat és azokat is, akik a perifériára kerülnek.

Akkor én is visszatérek az eredeti kérdésre. Dacból mentél el?

Önvédelemből. Szakmai és emberi, egészségügyi önvédelemből.

Visszajöttél és rögtön fölkaptad a régi batyut is, Lajkó Félix zenéjével megpakolva. Sikerült kibontanod?

Persze. (felnevet)

Némi öniróniával nevettél föl.

Jelenlegi érzelmi állapotom, ismereteim és tudásanyagom alapján azt mondom, hogy megdolgoztam érte és igen. Minden bizonnyal sok jelenetben, színpadi képben vannak olyan arányok, amiket lehet másképpen fogalmazni. Más az, amikor az ember látja a darabját. Míg benne vagy, nem látod, ki kell kerülni belőle, hogy rá tudj nézni.

Lajkó Felix látta már?

Nem, úgy volt, hogy a második előadásra eljön, de el kellett utaznia. A zenére álmodtam egy saját világot, ami ráadásul narratív is, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok a véleményére.

És te mikor ülsz ki a nézők közé? A premieren már látod a darabodat?

Bőven nem. Ott még minden kérdés. A premier még arról szól, hogy tényleg jó helyre raktam-e, ott van-e egyáltalán a helye, benne kell-e lennie, erre van-e szükség.

A színpadot figyeled vagy a nézőteret? A táncosokat vagy a fogadtatást?

A premieren annyiféle figyelemre van szükség, technikai értelemben is, hogy semmi esély a nézők arcát keresgélni. Nem tudom, mások hogy vannak vele, nekem van egy szakmai és egy érzelmi kötődésem, és ez a kettő teljesen más, ráadásul kilengésekkel teljes. A premiernél az érzelmi hevület, az érzelmi kötődés jóval hangsúlyosabb, így a szakmai szem csak akkor nyílik ki teljesen, ha már útjára engeded a darabod. Visszautalva a beszélgetésünk elejére egy pillanatra, a dimenzióugrásokra. Számomra a tánc nagyon hangsúlyosan tánclépés, tánclépés, tánclépés. Ha táncprodukcióról van szó, akkor mozduljon meg a test, legyen dinamikája, lépésanyaga. Úgy érzem, hogy a Közép Európa Táncszínház most egy olyan produkcióval találta szembe magát, aminek a lépésanyaga nagyon dús. És ez a dússág időigényes. Természetesen volt, van és lesz szakmai elvárásom, és tudtam azt is, hogy a premierre ez részben fog megérkezni. A bemutató előtt mindig van egy nagy beszélgetés, ott el is mondtam a táncművészeknek, hogy ez az este egy vessző. Nem a pont, nem a felkiáltójel. Egy olyan vessző, ami jelzi, hogy elvégeztünk egy munkát, tisztességes, megbecsülést érdemlő munkát és megnézzük, hol tartunk és megyünk tovább. Ez a darab egy élő, organikus, állandóan változó szövet. Mondjuk a darab maga is így született, így jöttek a pillanatképek és a szimbólumok is.

Erősek.

Egyszerűek.

Mit akar a Horda? És te mit akarsz a Hordával?

Nekem összefoglal. Nem csak mozgásanyagban, de abban is. Egy markáns vessző.

Lezársz valamit?

Igen. Kábé hat szinten. Tánc, zene, elvárások és még folytathatnánk a sor.

Tíz évet?

Lehet, hogy jól számolsz. Még nem gondoltam így végig, de lehet. Igen. Tíz év lesz az.

Mégsem a lezárás nyugalmát hozza. A darabod felzaklató, idegesítő, borzasztóan nehéz utána szóba állni bárkivel is. Azt mondja, hogy az élet ilyen, ennyire nyers.

Ezzel küzdök a mindennapokban, hogy nyers az élet. Miközben van egy 11 éves gyermekem, akit életre kell nevelnem, csak azt nem tudom, milyen életre. Nyersek vagyunk, miközben a díszleteink egyre szebbek, egyre monumentálisabbak, egyre gyorsabban tudjuk őket fölépíteni, és ha nincsenek érszűkületek a város forgalmában, akkor egyre gyorsabban oda is érünk a célállomásunkra. Tehát van a nyersesség és van egy trendi, stílusos „látványpékség” életvitelünk. Ez komoly feszültség. Visszatérve a dac jelenlétére, valóban a Horda megszületésekor volt bennem egy makacs dac, hogy táncoljunk, mozogjunk, ne menjünk el az absztrakció irányába, ne kezdjünk el finomkodni, filozofálni. Nem. Ez van. Így. Lehet, hogy primer és naiv, egyszerű, de legalább arról szól, amik vagyunk.