Fotók: Nemzeti Táncszínház
Építés és pusztítás, harmóniában együtt, majd egymással egy másik ellen - Kun Attila új darabja, a Horda egy írott szabályok és szabályt fenntartók nélküli közösség életének, működésének logikáját mutatja meg olyan erővel, hogy nyöszörögve távozik a civilizált társadalomba ágyazott kedves néző.
Kun Attila az elmúlt években nem nagyon állított színpadra egész estét betöltő darabot itthon, táncművészként is inkább külföldön dolgozott, úgyhogy a Közép-Európa Táncszínházra írt darabját nagy érdeklődés övezte. Ez volt az a bemutató, amin ott ül szinte minden magyar koreográfus és kortárs táncban utazó kritikus, művész, hogy lássa, mit művel most a Lábán- és Harangozó-díjas koreográfus. Várakozással telve és megszeppenve, mikor felhangzik a darabot inspiráló zene, Lajkó Félix muzsikája, ami nemcsak kitölti a teret, de túl is csordul azon, dinamikájával és harsányságával élvezhetetlenné téve az első képeket. Mert Lajkó felvételről szóló masszív zeneáradata elnyomja, ahogyan a kilenc táncos dobog és robog a színpad egyik szélétől a másikig. Hosszú ideig nem is veszi át az uralmat a mozgás a hang felett, aztán valahogy mégiscsak sikerül, elolvad a kettő diszharmóniája, Lajkó visszahúzódik és előre tör a horda, az ösztönösség, a kegyetlenség, a nyers és vad kapcsolatok képeivel.
Hogyan él és hogyan gyilkol közösségben az ember? Hogyan nyújt kenyeret a másiknak önfeláldozón és hogyan tépi ki társa kezéből, ha megijed az éhségtől? Hogyan nézi meg magát a víz tükrében, hogyan mossa kezeit és szerelmének lábát? Kun Mikszáth novelláinak sötét természetességével fogalmaz, nagyon erős, magától értetődő szimbólumokkal dolgozik, nem az a kérdés, mit akar mondani, hanem az, hogy elviselhető-e a megértése. Elviselhető-e, az erkölcs mögé bújtatott ösztönös düh és agresszió, elviselhető-e a kiközösítés, eltűrhető-e az állandó erőszak férfi és férfi, férfi és nő között?
A Horda nem az újszerűségével, a soha meg nem fogalmazottságával ragad meg, hanem az általánosságával, a kikerülhetetlen valóságával. Kun nem kérdez és nem is válaszol, csak megmutatja a kenyeret, amiért harc folyik, és a kenyeret, amit körbe lehet adni egy szeretetteli családi estén. Megmutatja a kapcsolatot, ahol a nő alattvalóként mossa a férfi lábát, és a férfinek joga és ereje van ahhoz, hogy megerőszakolja és megölje. Megmutatja a szabadság és szépség befőttesüvegbe zárt pillangóját, aminek csak elpusztulni van esélye, a nő és a férfi szerelmét és gyűlöletét. Néhány perc erejéig pedig átkapcsol a civilizált világ hordaságára, ahol a magányban szalad előre egy férfi anélkül, hogy helyet változtatni tudna, anélkül, hogy menekülni tudna a rádobált mocsok elől, a kezébe hajigált tárgyak és ételek elől.
Megrázó képek, gyönyörű, de bosszantóan pontatlan mozdulatok és a koreográfus szenvedélyes elképzelései mögött messze lemaradva kullogó táncosok - a Nemzeti Táncszínház bemutatóján így működött Kun Attila darabja. Nincs más választás, meg kell nézni néhány hónap múlva is, hátha összeért a vízió és a fizikum.
