A Sivasakti Kalánanda megtöltötte a Refektóriumot szerda este... Kongó nézőtérre számítottam, feltételezve, hogy erre a címre, Csakramálá magától nem indul el mínusz húszban egy józanéletű pesti a Várba. Tévedtem. Hiába, ami szép az szép. Persze nem is kellett volna szkeptikusnak lennem, hiszen a Csakramálá 2011-ben már sikerrel futott a Nemzeti Táncszínházban - s ez az ív láthatóan töretlen.
A hét csakra tánca, duettek, körtáncok, bharatanátjam ihlette mozdulatok, egy könnyű, esti női szeánsz - ez a Csakramálá. Megmutatja, milyen egy keleti nő, hogyan nő egy nő Indiában - s Indiához képest Európában. A finom, de beszédes mozdulatok - melyekről a szűk nadrágba szorított, magassarkú cipőben bizonytalankodó nyugati nő úgy általában már lemondott -, a különleges arcjáték, a szemizmok tánca, a pontosan megírt és kivitelezett csuklócsavarások lenyűgözőek - ugyanakkor távoliak. Egészen pontosan olyan, mintha belecsöppennénk egy erotikus Bacchanáliába...izgalmas és zavarbaejtő.
A bharatanátjam Dél-India klasszikus tánca, de már nem művelik, csak színpadokon látható. Két forrásból táplálkozott kialakulása során: egyik őse az a szakrális női tánc, amelyet a hindu templomokban élő táncosnők az istentisztelet részeként adtak elő, másik elődje pedig az a színjátszó technika, amelyet a klasszikus indiai színház fejlesztett ki. Az indiai színészek kézjelekkel, testtartásokkal, mimikával elevenítették meg a darab szereplőit.
Visszatérve a sztorira: a Csakramálá egy útkeresés története (ebben a témában ma minden tudás értékesíthető, pláne, ha ilyen esztétikai keretben tálalják), a hét csakra talál egymásra, a néha fájdalmas, de örömteli úton adnak-vesznek egymástól - egymásnak, míg a hét minőség egy egésszé nem érik a darab végén.
Mindez indiai zenével és különleges jelmezekkel színezve.
És Somi Panni vezetésével.
Szóval csak az menjen, akit érdekelnek a nők.
