Ma még belekortyolhatunk egy utolsót a farsangba, böjt ide vagy oda, vagy átpörgethetünk a B-oldalra a MU Színházban, de benevezhetünk a világhírű francia koreográfus darabjára is a Trafóban. Programok mindenkinek, ínye szerint.

Bozsik Yvette koreográfiája, a Bál, avagy a táncos mulatság felújított változata 2011 októbere óta fut a Nemzeti Táncszínházban - teltházzal. Az eredeti Bál 2004-ben született, alapja pedig Ettore Scola 1983-as musicalje, A bál (Le Bal). Már a film is adaptáció: a Theatre du Campagnol ugyanezen címet viselő darabjának mozgóképre írt verziója. A Le Bal egy bálteremben játszódik, ahol mindössze huszonnégy színész van jelen, mégis száznegyven sors és karakter. Ez a huszonnégy színész átéli és megmutatja a francia történelmet a Népfront megalakulásától egészen 1983-ig. Bozsik Yvette saját Báljában nem szakad el a jelentől - és nem szakad el Pina Bauschtól sem. Az a kérdés, ma vajon mást mond-e ugyanaz a koreográfia, mint tegnap?

Fotó: Nemzeti Táncszínház

Az A-oldalt mindenki ismeri, vagy ismerheti, az A-oldalról véleményünk van - legalábbis lehetőségünk, hogy láthassuk. Az A-oldal a kivételezetteké. A B-oldal viszont csak azoké, akik szenvedélyesen ragaszkodnak, mértéktelenül elfogultak, akik szerelmesek, a B-oldal a mindenre kíváncsiaké, a mindenbe elmerülni akaróké.

A MU Színházban két fiatal pályakezdő mutatkozik be ma este, Katonka Zoltán és Hoffmann Adrienn. Mindketten a MU Terminálban kezdtek - s most végre kiderül, hova jutottak.

A hétvége szenzációja persze a világhírű francia koreográfus bemutatója a Trafóban. Angelin Preljocaj a klasszikus balett műfajában mutatta meg kimagasló tehetségét a 90-es évek elején. Ekkor került a párizsi operához táncolni. Nem sokkal később már saját társulatával dolgozott. Preljocaj ma is az egyik legmeghatározóbb egyéniség a francia táncéletben. A Trafóba két darabbal érkezik, az Annonciationnal és a Helikopterrel. Az elsőben, az Annonciationban (angyali üdvözlet)két nő meséli el azt a megrendítő pillanatot, mikor Mária megtudja, hogy isten fiát fogja a világra hozni, s szűzen szüli majd meg Jézust. A Helikopter egészen máshova röpít, Preljocaj Karlheinz Stockhausen zeneművéreírt darabot. Négy helikopter propellerének hangjára és négy hegedűre. Kihívás a szemnek és a fülnek.

Hiroaki Umeda Tokyoban él és alkot. Fotográfus. Is. Alig múlt 34. 20 éves korában kezdett el táncolni. Tiszta hangokban, fényekben, tiszta és határozott mozdulatokkal dolgozik. Több mint táncos, saját bevallása szerint inkább mozgat mint mozog. Leginkább tapasztal és átad. Kiad magából. Most a Trafóban mutatkozik be két darabjával, a Haptic-kal és a 2. repulsion-nal.

Mikor először járt Párizsban, a lenyűgözött franciák alig engedték haza. Aztán meghódította Kanadát, Dél-Amerikát és Európát. Fényművész és árnygladiátor, minimalista és radikális, szubtilis és durva egyszerre. Umeda nem az a kifejezett zen. Vagy mégis. Onmaga szerint tapasztaló és tapasztalt, multidiszciplináris művész. Inkább visual artist mint koreográfus. Valaki, aki magán túl mutat.

A Haptic-ben nincs sem számítógép, sem projektor, csak fények és a színek vannak. Keresőben van. Mi lehet a fény és a tánc, a szín és a tánc közös tartalma - ez a kérdés. A 2. repulsion pedig az absztraktot vizsgálja, önmaga megfogalmazásában, az erővel szembe néző erőt.

Hogy milyen erővel, kiderül péntek este a Trafóban.

Japánt megtörte a második világháború, megrogyott éppúgy, mint minden más érzelmileg és gazdaságilag kisöpört, megalázott, vesztes nemzet, s úgy, mint amazoknak, a mosoly országának is kőkemény másfél évtizedbe telt feldolgozni a veszteségeket. Megtették, amit egyébként a németek is, hogy a kultúra minden dimenziójában megfogalmazták a traumát, a káoszt, a művészet szimbolikus, emocionális, tömör nyelvére emelték az elfogadhatatlant. Azokban az években, mikor a megkérdőjelezhetetlen tisztelettel és mély szeretettel ápolt, hierarchiára és fegyelemre épülő múltból amerikai kényszerre modern demokréciát kellett faragni, a kilátástalanság és a rendezetlenség páratlan művészeti alkotásokat hívott életre. Az átmenet, az ellenkezés, a lázadás szülte a butoh-t, a hatvanas évek japán "szociotáncát".

Teremtői egy akkor már híres és elismert, megzabolázhatatlan táncművész, Tatsumi Hijikata és partnere, Kazuo Ohno voltak. Hijikata megelégelte, hogy minden, amit modernnek hívnak hazájában, valami nyugati műanyagságot visel magán, fantáziátlan, puszta utánzat csak, olyat akart alkotni, ami tisztán japán, őszinte és mély. Szívében egy olyan tánc jelent meg, ami megengedi a testnek, hogy "magáért beszéljen", hogy ne korlátozza magát előre gyártott konzervmozdulatokra. Első műveit Akoku Butoh-nak, a sötétség táncának hívta. Ez a sötétség nem a félelmet keltő, riasztó sötétséget volt hivatott megmutatni, sokkal inkább az ismeretlen, a korábban soha meg nem tapasztalt belső emberi tereket, azokat a szinte genetikailag meghatározott erőket, amit a modern ember a tudatának mélyére rejt.

Nyilván vadság és durvaság, primer szexualitás volt első előadásainak nyelve, amivel persze agyonvágta a kor konzervatív japán táncelitjét, amiért cserébe ők persze a következő nyolc életére is eltiltották minden nyilvános szerepléstől. És ez a pezsgés, ez a felháborodás nyitotta meg a többi lázadó lelket és formálta a butoht önálló formává. Szárnyakat kaptak a japán táncművészek, a költők, a vizuális művészetek alkotói, a színházcsinálók és ott dongtak mind a butoh körül, nagyszabású alternatív előadásokon dolgoztak és szétszórták az új művészet magját a tokyoi éjszakában.

A butoh lazán fordítva földtáncot jelent. Hijikata jó koreográfusként a szépséget kutatta, s arra jött rá, hogy a természetességhez a hajlított térd és a lassan áramló mozdulatok visznek közel. A törődött, megfáradt nő szépségét kereste, aki élete estéjén, az éles szél ellen harcolva, örök kínban vonszolja hátán a rizseskosarát hazafelé. Az egyedül hagyott, sárban tocsogó gyerek szépségét kereste - és mutatta meg. Hajlott hát, vánszorgás, súlyos ütemű mozdulatok - a nyugati esztétikával szemben, és a tökéletesen, a végletekig kontrollált japán táncokkal, a nohval és a kabukival szemben is, Hijikata ezt vágyott láttatni. Őszinte, már-már rituális, primer földtáncot akart. Sokszor tanított festmények segítségével. Szürreális képeket nyomott tanítványai kezébe és arra biztatta őket, hogy testükkel válaszoljanak az ingerekre. Nem telt el egy évtized, s már világszerte ismerték és keresték a műfajt és táncosait. San Franciscotól Los Angelesig, New Yorktól Torontóig turnéztak a butoh társulatok.

Drámai és originális, mégis őszinte és igaz képeket láttat és képzeteket ébreszt a butoh, úgy, hogy a rejtett ösztönvilágot emeli a tudatosság, a fizikum szintjére. Miközben kimondja azt, amit a nyugati művészet képtelen: minden test tökéletes, minden test gyönyörű, egyszerre sárból összetapasztott, porba vágyó és éteri.

OKtóber elején a Sankai Juku társulat a Trafóban be is mutatja - élőben. 

Kéthavi hovamenjek után végre itt a szeptember és beindul a színházazás, igazi darabokkal, igazi fekete vagy fehér táncszőnyegen, semmi kültéri csindradratta, csak a belső világok intimitása. Jól vagy rosszul persze, de se szúnyog, se kirakodóvásár, hanem olyan színházas együttnézzük, együttvagyunk érzés. Mit érzés, szárnyalás meg belefulladás, pörgés-forgás. Juhhé...

A Trafó a Hymennel nyit, Frenák Pál társulatának esküvőtrancsírozó darabjával (kissé ironikusan az élettől, e sorok írójának meghiúsult násznapján). Mi már láttuk, de Frenák mindig átír és felújít, szóval nem kizárt, hogy újra megnézzük.

A Nemzeti Táncszínház egyelőre csak beengedi a nézőket a kulisszák mögé, a Kulturális Örökség Napján. A program teljesen ingyenes, ráadásul ezen a hétvégén olcsóbban lehet jegyet venni az előadásokra. A nemzetisek sem premierrel indulnak, az első előadás szeptember 20-án lesz, a Duna Művészegyüttes Táncváltozásai kerülnek színpadra.

A MU színház belecsap, ahogy szokott. It's going to get worse and worse and worse, my friend, Lisbeth Gruwez tánca és koreográfiája már bejárta a fél világot, végre nálunk is el lehet csípni. Amit a Mario és a varázslóban elolvastunk, most megnézzük. A kérdés: hogyan lehet a beszéd ennyire hatékony fegyver. Még erősebb felvetés pedig: hogyan lehet védekezni ellene? Egy ultra-konzervatív amerikai televíziós prédikátor, Jimmy Swaggart beszédét dolgozta föl Gruwez, testbe foglalja a prédikálás mámorát, ezt az eksztatikus beszédet. Az eredmény? Ami a beszélő szavain át barátságosan közelít, már kétségbeesésként csapódik le a közönségben, míg végül a prédikátort mozgató valódi erő is felszínre tör: az erőszak.

Szeptember 19-én pedig elkezdődik az L1danceFest (a néhai L1 Kortárs Táncfesztivál), ami beszélgetésekkel, workshopokkal és előadásokkal várja a közönséget. Idén rengeteg külföldi produkciót is sikerült idehozni, tiszteletét teszi Chile, Csehország, Dánia, Hollandia, Japán, Lengyelország, Nagy Britannia, Németország, Svájc, Svédország és az USA is.

A jövő hét legfontosabb tánceseménye nem egy előadás lesz, nem premier, nem jön Magyarországra híres együttes - épp ellenkezőleg. Lezárul az egyik legjelentősebb modern táncot népszerűsítő intézmény első korszaka. Nem könnyű a búcsú - megsebzett művészek, hangos szubkulturális ellenállás, hullámzó érzelmek kísérik utolsó estéjén a Szabó György vezette Trafót. 13 év után távozik posztjáról az igazgató és senki nem tudja, ki követi a posztján - s aki követi, mit követ majd.

Mi a Trafó? A Trafó a művészi szabadság, a vibráló intellektuális tér, a közösség, a lelkesedés, a Trafó olyan befogadó alkotótér, ahol minden produkció - legyen az tánc, színház, vagy e kettő közötti, konferencia akár - otthont talált magának. Befogadó mind a művészetek, mind a művészetre kíváncsiak szempontjából. A Trafóból nem lóg ki senki, onnan nem ebrudalnak ki, ha másképp gondolkozol, ha más fontos, ha keményen fogalmazol, ha küzdesz a mainstream ellen. És akkor sem, ha ugyanúgy gondolkozol.

A Fererencváros peremén 1998. október ötödikén egy új intézmény nyitotta meg kapuit: a Trafó – Kortárs Művészetek Háza akkor vette át a Fiatal Művészek Klubjának (FIKA) szerepét és a PECSA (Petőfi Csarnok) produkcióinak egy részét. Szabó György indította el a munkát, a főváros pedig támogatta. A kortárs művészeti központ létrehozásán akkor már 4 éve dolgoztak.

Az épület helyén száz ávvel ezelőtt még virágkertészetek múködtek, erre utalnak a környező utcák nevei is. A ház sokféle tulajdonban volt, a mai Trafó előképe mégis leginkább a kilencvenes évek eleji francia háázfoglalókhoz, a Resonance csoporthoz köthető. Graffitik, koncertek performanszok, szabadság - ekkor költözött be az épületbe a szellem.

1998 januárjában az akkor még csak francia néven futó Compagnie Pál Frenák még a Városligetben mutatta be a Sauvageries (Vadócok) című darabját, de második előadását már a Liliom utcában tartotta. A legelső előadás pedig a Bozsik Yvette Társulat és a svájci Fabienne Berger koprodukciója, a Nevess remegve (Emlék) című koreográfiája volt.

Az elmúlt 13 év megtanította a kortárs táncra a nézóket, kinevelete és támogatta a művészeket, olyan külföldi társulatokat mutatott meg itthon, amit korábban megvágyni sem mertünk volna. Fellépett már itt a DV8, a Hotel Modernt, a Rosas, Victoria Chaplin és Akhram Khan. Játszott itt Meredith Monk, Kid Koala, Bonobo, Joey Baron és idehaza először náluk a Cocorosie - a lista felsorolhatatlanul hosszú. Van persze személyes kedvencem is itt...a Rosas. 

Hogy mi történt az elmúlt hónapokban az intézményben, követhető volt a sajtóban, átélhettük nap mint nap. A végeredmény egy búcsú és egy ünneplés, kedden. Akinek van saját megélt Trafója, ott lesz. S ezzel sokan vagyunk így.