Fotó: Nemzeti Táncszínház

Három ismeretlen, fiatal alkotó egy itthon szinte ismeretlen műfajban. Varga Krisztina, Czakó Máté és Widder Kristóf a Színművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező szakának negyedéves hallgatói, első kőszínházi premierjük előtt elmondták, miért jobb a művészeknek, mint az orvostanhallgatóknak; hogyan kell nyitott ajtók mellett a szobában maradni; és miért kell újrafogalmazni a test szintjén a színházi gondolkodást. Szerintük.

Minden ötödik. Minden ötödik nő él vagy élt olyan kapcsolatban, melyben a férje, élettársa bántalmazta. A nők elleni erőszak lehet szóbeli, lehet lelki és fizikai. Lehet gazdasági. A nők ellen elkövetett fizikai erőszakot lelki és szóbeli erőszak, gyakran gazdasági erőszak is kíséri. Minden ötödik órában - Bozsik Yvette elszalasztott lehetősége arra, hogy megmutassa, hol élünk valójában. Ott, ahol élünk, még mindig belefér egy-két pofon az házasságba, hogy ott, ahol élünk, nőt verni nem szégyen, hanem természetes állapot, gyereket fenyíteni meg sem kérdőjelezhető nevelési módszer, erről beszélni pedig tilos. Bozsik Yvette érzékenyen választott egy bonyolult és fontos problémát, de sem feldolgoznia, sem megértenie nem sikerült.

Minden felkelésben a mozdulat a táncig visz, még ha recseg vagy ropog is, a mozdulat, ahogy kinyújtóztatod elgémberedett, álmokba merevedett tagjaid, lükteti, hogy most kelés, kellés van, kellések. Puritánok. Koponyára szorított jelenlétek, színes tejjel lágyított karcos kávék, forró vízsugárral szétmasszírozott izom-tiltakozások, ruhába bújtatott meztelenségek, mind, mind egy nagyon hétköznapi, mindennapi, hétfőtől vasárnapig tartó táncba visznek. Egyszerre befelé és kifelé, a vezényszavakkal ölelt teendőkig, most kinyújtod, aztán kigondolod, aztán elernyeszted és elengeded, most megfeszíted és rámosolyogsz, tovább feszíted és vicsorogsz, meghajlítod és gurgulázol, kifújod és eltemeted. Tisztán, egymástól elválva a feladatok mind megannyi apró táncetüdök, gyakorlások, puritán feketén, gödrös-ráncos, fekete szemek alján megbúvó kis fénycsíkok. Pina Bausch. Kiről lehetne beszélni másképp így?

Bauschra hivatkozni merész, ha az ember nem születik azonnal Bozsik Yvettenek például és nem veti oda Euridikét némi gondolkodás után Orfeusznak. Wisława Szymborskára sem könnyebb, a "költők Mozartjának" becézett irodalmi Nobel-díjas lengyel írót idézni humort, iróniát és imerettel teli mély emberséget feltételez.

Mindezt röviden.

Ha felolvasnám, ez sem volna több, mint 1:05. 

De nem is kell több egy táncfilmhez. Még egy jó táncfilmhez sem. 

Ráadásul van, akinek 1:08 alatt sem megy többet mondani. 

December 31-ig tart egy alig fellelhető táncfilmverseny a Daazo.com-on. Hátha valaki többet mutat majd, mint Bausch és Szymborska.

Wisława Szymborska: Hagyma 

A hagyma az egész más. 
Neki nincs belseje. 
Ő ízig-vérig hagyma, 
a hagymaság teteje. 
Kívülről hagymaforma, 
velejéig hagymányi: 
ha magába néz, nem fog 
semmi ijesztőt látni. 

Mibennünk idegenség, 
alig bőrlepte vadság, 
intern inferno rejlik, 
anatómia grasszál; 
a hagyma bent is hagyma, 
csavaros zsigerű, 
sokszoros meztelenség, 
legmélyig önszerű. 

Vitathatatlan lét ő, 
sikeres mű a hagyma, 
a nagyobbnak a kisebb, 
csökkenő a tartalma; 
elsőben második, majd 
harmadik, negyedik van, 
centripetális kvintett, 
kórusba álló visszhang. 

A hagymánál ékesebb hast 
nem látott a világ. 
Ön-dicsőségére körül- 
glóriázza magát. 
Bennünk: idegek, nyálkák, 
zsírok és rejtelmesség, 
s nekünk nem adatott meg 
a hülye tökéletesség.

(Kerényi Grácia fordítása, köszönjük neki)

Amikor fogyhatatlan erővel szorítja a megfelelés vágya, sőt kényszere, akkor az ember elveszíti ön- és testtudatát, kínozza és tépi az idegrendszerét, az életét egy olyan sikerért, ami soha nem lesz az övé, egy olyan illúzióért, ami csak távolítja saját középpontjától. Az elismerés éhsége, a külső szeretet béklyója valódi thrillerré alakíthatja az életet - ha pedig film lesz belőle, akkor olyan alkotás születik, mint a Fekete hattyú. Nem egy klasszikus vasárnapi családi mozi, de ha van egy szabad hétfő utána, akkor érdemes belevágni...

Darren Aronofsky moziját, az önmagát misztikus drámának és pszicho-thrillernek soroló filmet 2010-ben mutatták be Amerikában. Öt Oscar-díjra és három Golden Globe-ra jelölték. 

Nina (Natalie Portman) egy huszonnyolc éves, gyönyörű és tehetséges balerina, aki megpróbálja beteljesíteni anyja által kiszabott küldetését, s el akarja érni azt a csúcsot, amit neki sohasem sikerült. Szólista akar lenni a Hattyúk tavában. A rendező azonban túl merevnek és szelídnek látja, ezért elsőre elutasítja, Nina azonban egy csók közben beleharap az ajkába, Thomas, a rendező ezért átgondolja, s mégis rá osztja a szerepet. A feladat kegyetlen nehéz: a fehér hattyú ártatlansága mellett Ninának meg kell találnia a fekete hattyúját, a sötét oldalt, a szenvedélyt, a vágyat, a dühöt, a szexualitást, a rothadt érzések ládáját. Föl kell szabadítania az elnyomottat, az ösztönöst, a soha meg nem éltet. A lányból, akit anyja tudatosan infantilizált, akinek ellopott gyerekkorát a felnövés megtagadásával próbálták kompenzálni, most kényszerhelyzetbe kerül: vagy megfelel az anyjának (és önmagának), vagy megáll és nemet mond. A végeredmény? Csak egy tisztességes, halálos bukás lehet.

Nina a próbafolyamat alatt bekattan: ahogy egyre mélyebbre ás saját énjében, hallucinálni kezd, skizoid jeleket mutat, nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől. A hihetetlen nyomás egyre szenvedélyesebben űzi előre a Végzet felé. Megtagadott nőiességét a társulathoz frissen csatlakozott lány, Lily (Mina Kunis) szimbolizálja. Lily ösztönössége, erotikus kisugárzása magához láncolja Ninát, a lány hátára tetovált fekete szárnyak pedig végül a pokolba röpítik a fehér hattyút.

Nina felborul teljesen: saját lényének ismeretlen részei új személyiség formájában jelennek meg számára. Tudata meghasad, elveszíti a valóságot, a film csúcspontjában pedig az összeolvadás élménye nélkül szeretkezik saját női ösztönlényével, Lilyvel. Tragédia, fájdalom, őrület és halál - az utolsó perc mondata csak ennyi: "Érzem, hogy tökéletes. Tökéletes volt."

Lenyűgöző film, minden ízében.

Épp annyira volt üdítő a legújabb Frenák koreográfiában, a Hymenben meghallani Tom Jonestól a She's a lady-t, mint amennyire giccses. Nagyon ügyes fogás ugyanakkor, Frenák sosem hagyná ki: a sok elidegenítő effekt és mozdulat, szívkínzó történet közepette valami felszabadító és ismert örömzenével megtöri a folyamot. Olyan slágert keres, ami tényleg mindenkit megtalál. Hogy mi a legtutibb sláger? Az állatokba öntött emberi szenvedély plusz a szájukba adott örökzöldek. A Táncoló talpak, a Shrek és a Madagaszkár lesz a matinéporondon. 

A 2006-os animációs film, a Táncoló talpak (Happy Feet) főszereplőiért kortól függetlenül lehet minden skrupulus nélkül rajongani. A Happy Feet igazi vasárnap délelőtti történet, megható és szerethető, ráadásul elképesztően profin rakták össze. (Bár szomorúság is kíséri: Steve Irwin egy hónappal azután hunyt el, hogy befejezte szerepének stúdiófelvételét.)

A történet tényleg nagyon bájos: az antarktiszi császárpingvin-kolóniában minden pingvinnek meg kell fogalmaznia saját  „szív dalát”, ezzel  lel rá lelki társára. Norma Jean és Memphis egymásba szeretnek és tojást raknak, de amíg Norma Jean a többi tojóval halászni megy, Memphis véletlnül elejti a picit, s az kigurul a dermesztő hidegbe. Topi megszületik ugyan, de a hallása nulla. Viszont sztepptánc-tehetség, amit a kolónia tagjai nem különösebben díjaznak. Otthon kiközösítik, de találkozik egy másik kolóniával, ahol imádják. Kalandos úton hazakerül, de rövidesen elűzik, őt okolják a pingvineket sújtó halhiányért. Szóval Topi elhatározza, hogy elindul és megoldja az éhezés problémáját...

A Táncoló talpaknak nincs is "saját" zenéje, amolyan best of-ot hallgathatunk a világslágerekből, bár ennek ellenére nyilván milliós nagyságrendben fogyott a belőle készült CD. Elnyerte 2007-ben a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat, valamint a legjobb betétdalért járó Golden Globe-ot is. A film úgy szól a környezetvédelemről, az elfogadásról, a társadalmi toleranciáról, a barátságról, hogy közben nem hozza zavarba a nézőt, kicsit persze rápirít, de a depressziót messze elkerüli. 

Ezt tudják a mesefilmek: úgy tanítanak (akár táncolni is), úgy tartanak tükröt, hogy közben nem sértenek. Azt például, hogy mi az igazi szerelem és a bölcs párválasztás, Shreknél (illetve egészen pontosan Fionánál) jobban senki sem képes jobban megfogalmazni. 

Filmünk főhőse egy büdös és távolságtartó ogre, aki magányosan él saját kis  mocsarában. Egyszer csak mesebeli lények özönlik el otthonát, akiket az uralkodó, Farquaad nagyúr száműzött oda. Shrek el akarja tüntetni a lényeket, ezért dealt köt a királlyal: Farquaad kitelepíti a lényeket a mocsárból, ha cserébe Shrek kiszabadítja a tűzokádó sárkány várából a gyönyörű Fionát. Aki éjjel ogre, nappal meg ember. Csak egy királyfi csókja szabadíthatja meg az átoktól. De mi a történik, ha a királylány szerelembe esik egy mocsárbafingó, csúnya ogréval? Boldog házasság köttetik.

És persze buliznak meg táncolnak végig...

Bulisnak bulis a Madagaszkár is - csak másképp állatvédő, mint a Táncoló talpak.

Négy állat, Alex, Marty, Melman és Gloria a New York-i Central Park állatkertjében nőttek föl, szinte semmit nem tudnak arról, honnan is származnak. Nem ismerik saját ösztöneiket sem. Egy nap Marty észre veszi, hogy négy pingvin szökni próbál és ez szöget üt a fejébe. Meg is kísérel eltűnni, de sikertelenül - a gondozók visszapakolják az állatkertbe. Az állatvédők azonban úgy gondolják, hogy Martyék vissza akarnak térni a dzsungelbe. És segítenek nekik... És indul a tánc Madagaszkár szigetén. Gyerekkel vagy gyerek nélkül, tökéletes kikapcsolás, okos dialógokkal, látványos koreográfiákkal, szimpatikus hősökkel és megrendítő történetekkel. Vasárnapra.

És mindegyikből van másik rész is, esetenként pedig még újabb másik, illetve legújabb. Ami jó, attól nem kell elbúcsúzni.