Ez egy fegyver, ami nem korlátoz

Fotó: Nemzeti Táncszínház

Három ismeretlen, fiatal alkotó egy itthon szinte ismeretlen műfajban. Varga Krisztina, Czakó Máté és Widder Kristóf a Színművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező szakának negyedéves hallgatói, első kőszínházi premierjük előtt elmondták, miért jobb a művészeknek, mint az orvostanhallgatóknak; hogyan kell nyitott ajtók mellett a szobában maradni; és miért kell újrafogalmazni a test szintjén a színházi gondolkodást. Szerintük.

Pályakezdők vagytok, ráadásul művészeti pályán indultok el. Maradtok itthon?

Varga Krisztina: Én tervezek Magyarországon maradni, nem gondolkozom azon, hogy külföldre menjek. Hogy pontosan hol és miként szeretnék dolgozni még nem döntöttem el, nincsenek konkrét irányaim. Nagyon szeretek alkalmazott koreográfusként működni, de előadóként is bármilyen társulatban vagy kőszínházban megtalálnám a helyem.

Az a tapasztalatod, hogy viszonylag könnyedén találsz megfelelő terepet magadnak? Azt hittem provokatívabbnak tetszik majd a kérdés, de nagyon nyugodtan ültök benne.

VK: Próbálunk minél több produkciót létrehozni még az iskola keretein belül, hogy minél többet tudjunk mutatni magunkból. Reménykedem abban, hogy megismernek minél többen és lesz ránk igény.

Czakó Máté: Az a dolog, amit tanulunk, a lehetőségek, amiket kapunk az iskolától és a szaktól, olyan fegyver, ami nem korlátoz minket országokra. A testünk kommunikálása, használata révén nemzetközi nyelvet beszélünk majd, ami alkalmassá tesz külföldi produkciók létrehozására is. De ez nem kizárólagos terep. A fizikai színház, amit tanulunk egy alternatív forma, itthon nem úgy van jelen, mint nyugatabbra. Ott ez mainstream irányzat, ami magába foglalja már az operarendezéseket is például. Színházban elkerülhetetlen a test használata. Itthon nem fektetnek még elég nagy hangsúlyt erre, csak némely prózai előadásnak van koreográfusa. Szívesen élnék a lehetőségekkel.

Widder Kristóf: Bennem sincs ilyen késztetés. Kriszti szájából hangzott el az a nagyon fontos gondolat, amit én is osztok, hogy egyelőre próbáljuk kiaknázni a lehetőségeket, amik jelenleg adottak. Aztán majd meglátjuk. Bezárni egy ajtót természetesen lehetséges volna, de ennyire előre szaladni, pláne negyedévesként, felesleges volna. Nem szánnák elég figyelmet a jelenlegi munkáinkra, ha azzal volnánk elfoglalva, hogy mikor vesszük meg a repülőjegyet.

CM: Mi nem szeretnénk bezárni az ajtót, ez egész biztos, viszont ha bezárják az ajtót, akkor az ember kénytelen olyan helyre menni, ahol a tehetségét megbecsülik. Nem az van, hogy bármi lesz, jövőre elmegyünk ide meg oda. Ha viszont bezárják, életben szeretnénk maradni, mint mindenki, az orvosok, a jogászok, bárki.

WK: Biztosan fordítva is igaz. Itt sem maradunk bármi áron.

Inkább táncos színházról beszélünk vagy színházas táncról?

VK: Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy ez egy olyan színházi műfaj, amelyben a mozgás és a tánc nemcsak betétként jelenik meg, hanem absztrahálva, érzelmi és dramaturgiai helyzetek megsegítéséhez használjuk a mozgás nyelvét.

CM: És abban különbözik egy kortárs táncelőadástól, hogy nem első sorban és nem elsőrangúan a mozgás és a tánctechnika szintjén akar megfogalmazni dolgokat, hanem sokkal szituatívabb, sokkal nagyobb igényt tart a színészi jelenlétre, mint egy táncelőadás, ahol első sorban a mozdulat kimunkáltsága a fontos. Itt a jelenléten arányaiban nagyobb a hangsúly, mint például azon, mennyire szép a balerina spicce.

Ha a mozgásszínház van az egyenlet másik oldalán? Pina Bausch vagy Sasha Waltz színháza?

WK: Az már közelebb áll. Onnantól már fogalmi kérdés és szubjektív, attól függ, ki hol húzza meg a határt. Egy ponton túl valójában felesleges is kategorizálni. Pina Bausch sok darabja szerintem inkább fizikai színház, mint táncszínház.

CM: Egyre inkább elmosódnak ezek a határok. Néztünk olyan operafilmeket az iskolában, ahol a karakterek is koreografálva voltak, a karakterek mozgása, a térkompozíció nagyon pontosan ki volt rajzolva. Hogy ez most koreográfia, tánc vagy fizikai színház – ki dönti el? Zsótér Sándor törökülésbe ülteti a színészeit és úgy mondatja el a darabot, ez ugyanúgy fizikai színház. A nem mozgás ugyanúgy kifejez valamit. A mozgásszínházban a verbalitás hiányzik, ez különböztetheti meg a táncszínháztól.

Varga Krisztina (fotó: Tóth Simon Ferenc)

Kriszta, te vagy egyetlen közületek, aki a táncból érkezett, ugye?

VK: Húszévesen kezdtem el táncolni. Lementem az első táncórámra, aztán gyakorlatilag nem jöttem ki. Lakatos Jánosnál kezdtem, aztán Földi Bélához jártam, egy ideig párhuzamosan, jöttek a nyári kurzusok is, és amikor meghirdették ezt a szakot, jelentkeztem. Aztán a tánc iránt elhivatottság kiszélesedett.

Te vagy az is, egyedül, aki kurrens témát dolgozott föl. A darabod egy harmincas éveiben járó pizzafutár életére nyit ablakot. Egyébként is a jelen az érdeklődésed fókusza, vagy ebben az összeállításban most ez mutatott jól?

VK: Magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan mivel foglalkozom, de úgy tűnik, hogy a mai témákban tudom magam jobban megmutatni. Vágyam volt, hogy kidolgozzam ennek a hosszútávfutárnak a karakterét. Ő részben nem találja helyét, részben a társadalom sem engedi megtalálni a helyét. Azt a kérdést feszegeti, hogy mennyire magunk találjuk ki a sorsunkat, az életünk irányát egy bizonyos életszakaszban. Ez a futár nem egy kétkezi munkás, hanem frontember egy zenekarban, ahol szövegeket ír, gondolkodó, alkotó figura.

Akit megbéklyóz a társadalom?

VK: Nem feltétlenül. Amikor megírtam a szinopszist, feltettem azt a kérdést is, hogy a genetikai állományunktól függ, hogy milyen irányt veszünk, vagy a társadalomtól. És én azt hiszem, mindkettő.

Sokkoló darabra számítsunk?

VK: Abszolút nem. Amúgy sem vagyok az a típus, aki sokkol. Pozitívan akartam zárni, szerintem sikerül is, ráadásul véleményt sem akartam mondani. Nem döntöm el, mi lesz ebből a hosszútávfutárból.

Widder Kristóf (fotó: Tóth Simon Ferenc)

Neked ilyen típusú a döntéssel már nem kellett foglalkoznod Liszt Ferenc esetében, pontosan tudjuk, mi lett belőle. Miért éppen a fiatal Lisztet találtad meg, Kristóf?

WK: Két éve volt a Liszt-év, akkor a Zsámbéki Bázis és az osztályunk közösen létrehozott egy előadást, aminek ez volt a tematikája. Oda született egy rövidebb etűd ezzel a címmel, hogy ifjúliszt. Amikor jött ez a lehetőség, ehhez nyúltam, mert úgy éreztem, hogy maradt még benne ennyi. Ráadásul az is bennem volt, hogy szeretnék valami igazán klasszikushoz nyúlni, pedig alapvetően én is a kortárs témákban, világokban, zenékben mozgok. Arra is kíváncsi voltam, tudok-e ezzel mondani valamit, nem porosan.

A frusztrált, nehéz gyerekkorral azért sokaknak van mit mondani.

WK: Igen, ez is bennem volt. És az is, hogy itt vagyunk ebben az osztályban tizenhárman, mindannyian ezt választottuk, de milyen lehet az, ha valakit belelöknek ebbe a helyzetbe. Nem lehet ennél bonyolultabb és nehezebb teher egy ember életében, ha ilyesmivel foglalkozik.

Czakó Máté (fotó: Tóth Simon Ferenc)

A harmadik téma pedig teljesen elemel a múltból és jelenből: élet és halál. Mindenkit foglalkoztat a halál, miért éppen most foglalkoztál vele, Máté?

CM: Érdekes, mert senki nem halt meg a közeli múltamban, de a próbafolyamat közepén a 85 éves nagymamám elég komoly betegséggel került kórházba, ott ültem végig a műtétet a folyosón, két próba között. Egyébként úgy kezdtem ezzel foglalkozni, hogy Győrffy Ákos verseinek olvasása közben kirajzolódott bennem egy kép, a magány képe. Aztán elkezdtünk ezzel foglalkozni, próbáltunk rá koreográfiákat. Most egy előadás magjához, esszenciájához jutottunk el, távolabbi terv, hogy ezt kibővítsük, megfeszítsük mint egy luftballont. A halálból nem a tragikus hang érdekelt, hanem épp a természetessége, az átmenet, a megnyugvás, a boldogsága. Az a gyász, ami megváltoztatja az érzékelést, amikor hosszabb a hetes busz menetideje, vagy éppen sokkal rövidebb, ez a különleges gyászaura, amit én ködidőnek neveztem el.

Ki – vagy praktikusan mi – választotta ki a darabokat erre az estére?

VK: Szabadon dönthettünk, hogy szeretnénk-e. Hárman voltunk. Annyi volt a kitétel, hogy inkább táncos előadás legyen.

WK: A történet annyi, hogy az osztályfőnökünket, Horváth Csabát kereste meg a táncszínház igazgatója, Ertl Péter. Aztán elindult az együttműködés.

Megtartani és megőrizni, vagy megváltoztatni, felrobbantani a világot? Mi a ti ambíciótok?

VK: Mindenképpen újat szeretni teremteni egy fiatal pályakezdő, ez a természetes vágya. De a múltunkból, a tapasztalatainkból dolgozunk mindannyian. Azt hiszem én az átmeneteket tapasztaltam meg eddig, mégsem nem mondanám, hogy megőrzés. Inkább a saját világom, amit keresek.

CM: Amivel foglalkozunk önmagában véve is elég unikális itthon, szerencsére. Szóval ugyanazt tudom mondani, mint Kriszta. Hommage-okat nem hiszem, hogy fogunk csinálni, haladunk a saját utunkon.

WK: Felborítás, egyértelműen. Kicsit még tart a visszanyúlás a klasszikusokhoz, de ez engem is meglepett.