A szexualitást egy tehetséges faun, nőként vagy férfiként is meg tudja élni egyszerre, bár a naiv gyönyör „jutalma” a kiszáradás, a kiégés. Duda Évát kérdeztem a két évvel ezelőtt bemutatott, de most ismét színpadra állított Faun című koreográfiájáról, ami most utoljára lesz látható a Nemzeti Táncszínház színpadán.

Köztudott rólad, hogy nem történetekhez találsz táncost, hanem a kiválasztott táncoshoz illeszted a koreográfiáidat. A Faunt kire írtad?

A Faun egyik különlegessége, hogy rendszeresen férfi személyesíti meg, a faunokhoz kapcsolódó művek a férfias erotikát, szenvedélyt és csábítást mutatják be. A mi rendhagyó előadásunkban a főszereplő nem férfi, hanem nő, Jónás Zsuzsa, aki a nemiségen túl egy sokkal mélyebb, ősi vágyat jelenít meg.

Ez feminista kritika vagy csak másik nézőpont?

Nem gondolnám feminista kritikának. Jónás Zsuzsáért „kiabált ez a szerep” és ő van olyan sokoldalú, univerzális tehetség, aki képes arra, hogy ezt a nagyon rétegzett, bonyolult lelki és testi történetet bemutassa. Azáltal pedig, hogy a faun nem férfi, a karakter kitör az általánosításból és alkalmas sokkal összetettebb nyelven szólni.

Milyen ez a nő, aki faunként él?

Ez a nő elsősorban egy mítikus erotikus lény, akiben a férfi és női energiák összegződnek, a szexualitást pedig nem a nőiség vagy férfiség, hanem az ösztön és vágy mentén éli át. Ugyanakkor van benne áldozatiság és kiválasztottság is egyszerre. Eldönthetetlen az is, hogy faun vagy nimfa, mert igazából mindkettő egyszerre.

A szenvedély, amit megfogalmaz transzcendens, feloldozó és lelket nyitogató vagy épp ellenkezőleg, bűnös, mocsaras érzés?

Ez is többértelmű, hiszen maga a faun egy misztikus, félig emberi-félig állati lény, de az én szereplőmnek éppen ez a szenvedély lesz a veszte. Naivan kínálja föl magát férfiaknak és nőknek, elsodorja és leigázza a vágya, képtelen uralkodni fölötte. A darab végére megszűnik létezni, félhalott állapotba kerül, és csak az utolsó pillanatban találkozik a másik faunnal, aki megmenthetné.

Eltávolodsz Nizsinszkij balettjétől. Az Egy faun délutánja mennyire dolgozik ebben a darabban?

Az adaptáció onnan indul, de szélesebb helyzetet kínál, a középpontban a dekadencia, a hanyatlás folyamata áll. Többet beszél közben az ösztön hatalmáról, a bűnbeesésről, a kiszolgáltatottságról, tényleg elrugaszkodik az eredeti történettől. De éppen száz év telt el Nizsinszkij bemutatója óta, azóta sok minden történt, fontos, hogy ez érezhető legyen. Nem egy relikvia felújítását akartam létrehozni.

Az áldozatiság, a kiszolgáltatottság, az anyagi világba való kínzó beleragadás a Lovakat lelövik, ugye? című darabban, ahol te voltál a koreográfus, szintén megmutatkozik.  Ez a te témád most, vagy véletlenül alakult így?

A Vígszínházban felkérésre dolgoztam, ilyen értelemben nem saját ötletből született a téma, hiszen benne van az írott műben, de az sem véletlen, hogy megtalálnak engem ezek a darabok. De a Lovakban inkább a végállapot maga, a teljes kimerültség határán működő lelki folyamatok a fontosak. A szereplők, akik egy maratoni táncverseny résztvevői, néhány hétnyi tánc után a hajszoltságtól elveszítik szinte az identitásukat is a siker, és az anyagi javak reményében. A múlt században, a világválság után valóban rendeztek ilyen versenyeket, ezzel szórakoztatták a közönséget, az elszegényedett emberek pedig így próbáltak pénzhez jutni. Eltér a két jelentéstartalom, hiszen a Faun mitologikus alak, ennek a darabnak pedig konkrét előzményei vannak, de valamiképp mindkettő az anyagi világ áldozatairól szól.

Min dolgozol most?

Májusban lesz After címmel premierem ismét a társulatommal. Tulajdonképpen krimi, egy család életén keresztül mutatunk be egy krízishelyzetet, az apa, a férfi szemszögéből. De sokat még nem árulhatok el, ahogy te is mondtad a legelején, a táncosok nálam kreatív alkotótársak is, tehát a próbák ideje alatt ők is alakítják a történetet.

De mi okozza a krízist?

Hát manapság elég csak körbenéznünk, de az előadásban éppen ez marad homályban. Egészen a darab végéig nem lehet tudni, mi a kiváltó oka az apokaliptikus helyzetnek. Májusban kiderül.

Épp annyira volt üdítő a legújabb Frenák koreográfiában, a Hymenben meghallani Tom Jonestól a She's a lady-t, mint amennyire giccses. Nagyon ügyes fogás ugyanakkor, Frenák sosem hagyná ki: a sok elidegenítő effekt és mozdulat, szívkínzó történet közepette valami felszabadító és ismert örömzenével megtöri a folyamot. Olyan slágert keres, ami tényleg mindenkit megtalál. Hogy mi a legtutibb sláger? Az állatokba öntött emberi szenvedély plusz a szájukba adott örökzöldek. A Táncoló talpak, a Shrek és a Madagaszkár lesz a matinéporondon. 

A 2006-os animációs film, a Táncoló talpak (Happy Feet) főszereplőiért kortól függetlenül lehet minden skrupulus nélkül rajongani. A Happy Feet igazi vasárnap délelőtti történet, megható és szerethető, ráadásul elképesztően profin rakták össze. (Bár szomorúság is kíséri: Steve Irwin egy hónappal azután hunyt el, hogy befejezte szerepének stúdiófelvételét.)

A történet tényleg nagyon bájos: az antarktiszi császárpingvin-kolóniában minden pingvinnek meg kell fogalmaznia saját  „szív dalát”, ezzel  lel rá lelki társára. Norma Jean és Memphis egymásba szeretnek és tojást raknak, de amíg Norma Jean a többi tojóval halászni megy, Memphis véletlnül elejti a picit, s az kigurul a dermesztő hidegbe. Topi megszületik ugyan, de a hallása nulla. Viszont sztepptánc-tehetség, amit a kolónia tagjai nem különösebben díjaznak. Otthon kiközösítik, de találkozik egy másik kolóniával, ahol imádják. Kalandos úton hazakerül, de rövidesen elűzik, őt okolják a pingvineket sújtó halhiányért. Szóval Topi elhatározza, hogy elindul és megoldja az éhezés problémáját...

A Táncoló talpaknak nincs is "saját" zenéje, amolyan best of-ot hallgathatunk a világslágerekből, bár ennek ellenére nyilván milliós nagyságrendben fogyott a belőle készült CD. Elnyerte 2007-ben a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat, valamint a legjobb betétdalért járó Golden Globe-ot is. A film úgy szól a környezetvédelemről, az elfogadásról, a társadalmi toleranciáról, a barátságról, hogy közben nem hozza zavarba a nézőt, kicsit persze rápirít, de a depressziót messze elkerüli. 

Ezt tudják a mesefilmek: úgy tanítanak (akár táncolni is), úgy tartanak tükröt, hogy közben nem sértenek. Azt például, hogy mi az igazi szerelem és a bölcs párválasztás, Shreknél (illetve egészen pontosan Fionánál) jobban senki sem képes jobban megfogalmazni. 

Filmünk főhőse egy büdös és távolságtartó ogre, aki magányosan él saját kis  mocsarában. Egyszer csak mesebeli lények özönlik el otthonát, akiket az uralkodó, Farquaad nagyúr száműzött oda. Shrek el akarja tüntetni a lényeket, ezért dealt köt a királlyal: Farquaad kitelepíti a lényeket a mocsárból, ha cserébe Shrek kiszabadítja a tűzokádó sárkány várából a gyönyörű Fionát. Aki éjjel ogre, nappal meg ember. Csak egy királyfi csókja szabadíthatja meg az átoktól. De mi a történik, ha a királylány szerelembe esik egy mocsárbafingó, csúnya ogréval? Boldog házasság köttetik.

És persze buliznak meg táncolnak végig...

Bulisnak bulis a Madagaszkár is - csak másképp állatvédő, mint a Táncoló talpak.

Négy állat, Alex, Marty, Melman és Gloria a New York-i Central Park állatkertjében nőttek föl, szinte semmit nem tudnak arról, honnan is származnak. Nem ismerik saját ösztöneiket sem. Egy nap Marty észre veszi, hogy négy pingvin szökni próbál és ez szöget üt a fejébe. Meg is kísérel eltűnni, de sikertelenül - a gondozók visszapakolják az állatkertbe. Az állatvédők azonban úgy gondolják, hogy Martyék vissza akarnak térni a dzsungelbe. És segítenek nekik... És indul a tánc Madagaszkár szigetén. Gyerekkel vagy gyerek nélkül, tökéletes kikapcsolás, okos dialógokkal, látványos koreográfiákkal, szimpatikus hősökkel és megrendítő történetekkel. Vasárnapra.

És mindegyikből van másik rész is, esetenként pedig még újabb másik, illetve legújabb. Ami jó, attól nem kell elbúcsúzni. 

Kecskelábú, férfitestű, fején kecskeszarvak díszelegnek, nők kedvence, a teljesítőképesség idolja, az erdő és állatok szelleme és szenvedélye bújt belé, ki ő?

A faun, a szatír vagy nevezzük Pánnak, aki a görög mitológiájában a pásztorok és utazók istene. Míg a (római) faun kecses és maszkulin, a (görög) szatír inkább torz törpéhez hasonlatos, szamárfülekkel és -farokkal megvert férfiú. Mégis a görögből lett a római, ott született ez a félig ember- félig állat kevercs. Időközben megnemesedett, s eggyé vált a kéjvággyal. És egy alsőbbrendő istennek, Dionysosnak, a bor és mámor szellemének társává szegődött azért, hogy később visszatérjen mint nők forró álmainak tárgya. Vagy egy tánelőadás témája és címe.

Duda Éva egy éve mutatta be először Faun című koreográfiáját. De ennek a darabnak is jócskán voltak előzményei.

Például Vaclav Nizsinszkij 1912-ben, Egy faun délutánja című előadása, mellyel a "táncosok királya" ráfesztítette az éles kést a kalsszikus balett torkára. Nizsinszkijt minden idők legjobb táncművészének tartják, hatalmas grand jetéivel szinte lebegett a színpad felett. Karrierjének fényes szárnyalását egy szerelem indította és egy másik törte meg: Szergej Gyagilev imádata, majd gyűlölete, mikor Nizsinszkij megnősült, s őt cserbenhagyva a magyar Pulszky Romolát vette el. Az orosz tánczseni tragikus-depresszív, majd őrületbe csavarodó élete azonban még sokáig tartott, a második világháborút is megérte, s csak 1950-ben, Londonban halt meg. Úgy, hogy utoljára 1919-ben állt a világot jelentő deszkákon.

             Léon Bakst festménye: Nyizsinszkij az Egy faun délutánjában

Az Egy faun délutánját a magyar kortárs tánc is imádja: dolgozott vele Bozsik Yvette és a Magyar Fesztivál Balett is. Utóbbi egészen sajátos módon: egy karmester szerepében táncol főfaununk, kezében a fallikus pálca. Dirigál.

Duda Éva pedig egy éve állította színpadra a Faunt - modernitásában bevallott örököse ez a Nizsinszkij-darabnak, történetében azonban egészen más. Már ha beszélhetünk történetről, hiszen Duda nem is annyira sztorizik, inkább megfigyel és megmutat. A Faunban például a férfiasságot, az átváltozást, az emberi-állati ösztönös, értelmes határát.

Most pedig újra játsszák a Nemzeti Táncszínházban. 

Ha táncból tele, faun van filmen is (meg festményeken, klasszikus és modern darabokban és zeneművekben, faun tulajdonképpen mindenhol van, most derült ki számomra). 2006-ból itt egy gyöngyszem: A Faun Labirintusa. A három Oscar-díjas filmet Guillermo del Toro rendezte. 

1935, 1969, 2012. Két évvel a nagy gazdasági világválság vége után, négy évvel az olajválság előtt és negyedik éve egy újabb gazdasági válságban. Szegénység, kín, csőd és csodavárás. Mi segíthet a leszakadókon? Egy maratoni táncverseny. Valami nagyon testi, valami nagyon animális, valami olyan, amire bárki képes lehet. Talpon maradni tovább, mint a többiek, tovább mint akárki más, akár napokon, heteken át. Emberek vagyunk, ez különböztet meg minket az állattól: felegyenesedve, két lábon a földön járunk. 

1935. Egy Tenesseeből származó szegény srác, aki tinédzserkorában házalóügynökként és szerelőként dolgozott, olyan regényt írt, ami földre rángatta az amerikai álmot. Horace McCoy, A lovakat lelövik, ugye? című regénye az éhségről, a sóvárgásról, a jobb életért lealjasodó emberről szól. És egy maratoni táncversenyről.

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.” 

1969. Sydney Pollack feldolgozta Horace McCoy regényét, de az azonos címet viselő film éppúgy a harmincas évek gazdasági világválságának idején játszódik, ahogy az eredeti történet. A filmet Oscar-díjra jelölték, a főszerepben pedig Jane Fonda remekelt.

2012. Magyarország, Budapest. Eszenyi Enikő színpadra vitte a regényt, a helyszín azonban Csopak, a zenét magyar slágerekből ollózták össze, a történet nyelvét, a párbeszédeket pedig úgy írták át, hogy a lényeg valahogy mégsem sérült. Persze Eszenyi képeiben számtalanszor visszaköszön Pollack rendezése is.

Nem könnyű úgy kortársnak lenni, hogy egyszerre őrizzük meg a bennfentességet és a rálátást - a Vígszínház csapatának ebben a darabban mégis sikerült. A darabban csak az válik idegesítővé, ami az utcán is zavaró: felhúz a cigányozás, ahogy egyébként is, ledöbbent az ostobaság, ahogy máskor is, és letör a kilátástalanság. Ahogy mindig is.

A válság az válság, ezt bújik meg a darab minden szegletében: nincs gazdasági, társadalmi, nincs ilyen vagy olyan válság. Csak olyan válság van, ami mindent áthat. Átjárja a célokat, az eszközöket, átitatja a beszédstílust, a kapcsolatokat, megmondja neked, hogy minden pillanatban az életedért küzdesz, hogy nincs lacafaca. Ha pedig életre-halálra szól a játék, akkor mindent szabad. Ha élet, akkor 10 millió forint a tét (bruttó), ha halál, akkor pedig a semmi. 

A maratoni táncversenyen egyenlőtlen küzdelem indul a fődíjért a párok között: van, aki Devecserből érkezett, van, aki Csengerből, van, aki gyereket vár, aki öreg és aki túl fiatal, táncol a letűnt színésznő-csillag és fiatal partnere - jellegzetes karakterek tűnnek föl az ország különböző pontjairól, csak a cél egy, 10 millió. És küzdenek persze a fiatal és tehetséges főszereplők, Gloria és Roby is. Gloria mindennél jobban akar nyerni. Ha nem jön össze, akkor viszont mindennél jobban meg akar halni. Valamelyiknek sikerülnie kell...

A koreográfia izgalmas, a színészek jók és tudják, mit csinálnak. A szöveg kicsit laza és néhol fárasztó, de csak annyira, mint a Móriczról eljutni villamossal a Nyugati térig. És nyilvánvaló, hogy nem volt hiába a februári maratoni táncverseny. 

Pindroch Csaba csodás tillaként érzelmes és ripacs, egyszerre narrálja a történetet, magyarázza és vezeti a műsort, Bata Éva oláhibolyásan agresszív és rekedt, néhol sok, de aztán megmagyarázza, Lengyel Tamás kissé teszetosza, ahogy kell. Összességében a szereplők, a zenék és a díszlet is a helyén.

Csak mi nem, a mindennapjaink nincsenek a helyükön. Mert nem változott semmi, 1935, 1969 és 2012 között.

Van szerelem, ami a nemi közösülés megszokásából támad, szerelem, amit a képzelet  gerjeszt, szerelem, amit az a hit táplál, hogy mindkét fél a másikban látja kiegészítő másikát, vagy a külső dolgok érzékléséből létrejött szerelem (amikor az érzékelés által okozott élvezet felülmúlja azt az élvezetet, amelyet a szenvedély többi fajtája kelt) - foglalja össze bölcsen az érzéki gyönyörök legősibb  tankönyve, a Kámaszútra.

Eztuán pedig minden részletre kiterjedő osztályozásba kezd: a szerelmet gyakorló feleket méreteik alapján sorolja be, majd közli a helyes párosítást is, fölsorolja a szerelem gyakorlásának módjait az öleléstől a csípésen át az orális szexig, de arra is praktikus tanácsokat ad, hogyan kezdjünk egyáltalán hozzá.

Így: "A csók a vágy gerjesztésére szolgál. Az első találkozásokkor mérsékelten alkalmazandó, de a későbbiekben minden fajtája mérték nélkül és gyakran javasolt. A csókot Vátszjájana szerint, a test következő részeire alkalmazhatjuk: A homlok, a szem, a két orca, a nyak, a mell, a keblek, az ajak és a száj belsejére. Nemcsak a test részei szerint, hanem a csókadás módjai szerint is megkülönböztetjük. Van tehát egyenes, hajló, elforduló, szorító csók, erősen szorító, összeszorító csók." Ha már sikerült eljutni idáig és a művelet folytatható, jönnek a harapások, nyomás, csípés és karmolás, az ütések, majd betetőzésül az előrenyomás, dörzsölés, köpülés, döfés vagy a verébhajsza.

A szombat esti Bozsik-bemutatón más sorrendben, de technikailag minden gyakorlatra sor került. Öt nő és hat férfi vetkőzött, nyomott, öltözött, dörzsölt és helyenként köpült is, az andalítónál kicsit erőteljesebb, keleti hangzásvilágot halványan idéző zenére.

A látványvilág elképesztő: az aranyszínű ketrecrudak között ki-be lépő táncosok minden színben átértelmezik a teret - hol, magukat, hol a nézőt zárják be ebbe a vad és animális világba. A partnerek és hangulatok gyors egymásutániságában elfárad az erotika és marad a nyúlférfi, a bikaférfi és a csődörférfi, szemben az őztehenekkel, kancákkal és nőstényelefántokkal. Bozsik irányításával társulata végigvezet minket egy  - néhol rituális áldozatra emlékeztető - szexkatalóguson és bemutatja a fogásokat úgy, hogy közben elidegenít magától a szexualitástól, de megmutatja a kiszolgáltatottságot, a férfiak valójában férfiaknak látszók csak, a nők pedig, hogy illeszkedjenek, nőknek mondottak.

Valencia James persze gyönyörű, fantasztikus élmény nyújt nézni kecses hajlékonyságát, szólótáncában mégis megtörik a varázs és idomul a többiekhez, elpárolog az ősanya szenvedélye és a  keretet meghatározó aranyketrec körül, hirtelen egy állatkertben találjuk magunkat. Ahonnan persze visszakerülünk a térre, a bordélyba, a hálószobába, a szvingerklubba, a térre, a szvingerklubba, a hálóba, a térre, a hálóba és végül haza.

(Fotó jobbra: Valencia James: Body, Kovács Bence)

Miközben táncosaink háromszor-négyszer jelmezt, rengetegszer pózt és partnert váltanak, nincs egy perc lazítás sem, humor vagy feloldás. Az ezeregyéjszaka virágai a teljesen naturális, érzelem- és vágytalan, történet nélküli szexlexikon. Praktikus nőknek és férfiaknak, jegyzettömbbel érkezni ajánlott.

Hogy Bozsik valóban ezt akarta-e megmutatni, az a kérdés. Mert ugyan ezt a virágot Pasolini virágai ihlették, a világhírű film nem kel életre a színpadon. Bár hozzá kell tenni az igazság kedvéért, hogy a koreográfus erre korábban már felkészítette a nézőt. Aki viszont nem szeretett volna tudomást venni róla.