A világ minden táján ugyanúgy szeretünk, kötődünk, haragszunk. A fontos dolgokban hasonlóan érzünk és hasonlóan vagyunk, mi emberek. Miért olyan nehéz ennek ellenére egymás mellett élnünk? A mindig eredeti, mindig kísérletező Duda Éva legújabb darabjában erre a problémára keresi a megoldást.A koreográfust az Utópiáról kérdeztük.
Fotó: Dömölky Dániel
Megszokhattuk tőled, hogy mindig valami teljesen újba vágod a fejszédet, hogy kerülöd a kliséket, hogy ismeretlen területekre barangolsz és új témákat, táncnyelvet fedezel fel. Persze bizonyos szempontból ez egy kegyetlen nézői elvárás már, a teljesen újat, meghökkentőt vagy éppen lenyűgözőt remélni, de mégis ez alakult ki. Az Utópiában mi az a momentum, ami a kísérletezést, a felfedezést jelenti számodra?
Gyakorlatilag minden. Egyfelől nagyon meredek elgondolás aktuális, vagy épp a jövőbe mutató társadalmi és szociális problémákat érintő témákat egy színházi előadásba belefogalmazni. Arról nem is beszélve, hogy ennek a formanyelve alapvetően a tánc, ami még komplikáltabb, szellemesebb megoldásokat követel. Igazából egy számomra is új színházi formanyelven dolgozunk, ráadásul egy teljesen új, igen érdekes összetételű csapattal. Szóval összességében komoly kihívás az egész.
A téma nagyon jelenkori és mégis örök: tudunk-e változtatni önmagunkon azért, hogy jobban éljünk együtt? Hogyan merült fel benned, hogy ezzel foglalkozz, emlékszel még a gondolati láncra?
Persze. Szándékosan behúztam a kéziféket, és az elmúlt majdnem két évben nem csináltam új darabot. Felszabadítottam időt. Ez ma szerintem az egyik legnagyobb kincs, legalábbis számomra nagyon felértékelődött. Közben észrevettem, felismertem, vagy csak épp megfigyeltem a világot, az embereket, a jövőbe mutató jeleket. És úgy döntöttem, hogy legközelebb csak akkor csinálok darabot, ha igazán nagy a késztetés bennem.
Milyen most az alkotói folyamat, hogyan rendezel? Mi a táncosok felelőssége, feladata, mi a tiéd?
A csapatnak kellően nagy szabadságot adva, közösen alkotunk, az én szerepem valahol a rendező és a koreográfus között van, minden döntés az enyém, de nagyon közösségi az egész folyamat, fontosak az alkotótársak is, jelmezben Kiss Julcsi, zenében Kunert Péter és Kovács Jeromos, és még néhány számomra fontos külső szempár.
Változott a téma, vagy a válaszod a feltett kérdésekre a próbafolyamat alatt? Születtek új “igazságok”?
Az igazság nagyon szubjektív dolog, rengeteg nézőpont lehet. A próbafolyamat alatt már inkább a formai igazságok, azaz a mű megoldásai foglalkoztatnak, melyik jelenetet, tételt hogy dolgozzuk ki, valóban azt mutatjuk-e meg, amit akartunk. A tervek nagyon fontosak, de azt mindig felülírja a próba, tehát vannak részek, amik végül nem kerülnek be, és vannak előre nem tervezett dolgok, amik viszont nagy hangsúlyt kapnak, mint például most a darab vége.
A látványról - anélkül, hogy lelőnénk a poént – lehet pár szót ejteni?
Nem szívesen. Csak annyit, hogy nagyon egyszerű, de expresszív lesz.
Más: elindult egy ideje a társulat “nézőnevelője”, a Dráma Rodeó. Mik a tapasztalataitok, mennyire fogékonyak a nézők a ti nézőpontotokra? Sikeres az “érzékenyítés”?
Szerintem fantasztikus ez a program, ami a közvetlen munkatársam Czveiber Barbara összeállításából született, elképesztően izgalmas az egész, mert a prózát, táncot, slam poetry-t és filmkészítést is közelről megismerik, mialatt szakképzett drámapedagógusokkal folynak a foglalkozások. A fiatalok pedig szuperek és nagyon nyitottak, érzékenyek, okosak.
Mi a következő projekt, látod már, vagy el vagy merülve a mostani próbafolyamatban egészen?
Jövőre 10 éves lesz a társulatom, ami elég nagy dolog, főleg a független területen. Őszintén nagyon büszke vagyok arra, amit megteremtettünk és nagyon sok érdekes programmal és eseménnyel készülünk!
