Fotó: Nemzeti Táncszínház
Pontosan egy évszázaddal ezelőtt botránkoztatta meg és dühítette föl Igor Sztravinszkij Gyagilev orosz balettjének írt Tavaszi áldozatával az egyébként felvilágosultnak hitt francia hallgatóságát a Théâtre des Champs-Élysées-ben. 1913-ban mutatták be a pogány hit- és gesztusvilágot megelevenítő darabot, a véres, sötét pogány orosz időket, mikor a tavaszt emberáldozat bemutatásával üdvözölték még az emberek seregei. 100 évvel később Bozsik Yvette Tavaszi áldozatával és három rövidebb etűddel, a Sztravinszkij-inrpirációkkal emlékezett a Nemzeti Táncszínház a felforgató eseményre.
Nem minden felháborító darabból lesz cezúra, korszakváltó esemény - Sztravinskij darabjából az lett. A Tavaszi áldozat meghatározta a 20. század zenéjét, ebben kevesen kételkednek. Pedig a fiatal, ismeretlen zeneszerzőt váratlanul érte, mikor a híres Gyagilev felkérte, hogy komponáljon az orosz balettnek. 1910-ben így készült el a Tűzmadár és egy évvel később a Petruska. A koncepció már a tavaszi áldozás körül forgott, de a végső mű csak két évvel később, 1913-ban került színpadra. Nicholas Roerichel közösen Sztravinszkij írta a balett-librettót és a kor világhírű orosz koreográfusa, Nizsinszkij állította színpadra.
Fotó: Nemzeti Táncszínház
A ritkábban hallható, "előkészítő" darabot, a Tűzmadarat vette elő Zachár Lóránd, hogy megnyissa a 100. évforduló második napjának estéjét a Nemzeti Táncszínházban. A nyitókép rebbenő, mégis erős, vörös tűzfényben lángnyelvekként mozdul egy tenyér és öt ujj, a tenyér birtokosa egy férfi, aki testszínű ruhájában hosszú küzdelem után maga is áldozattá válik majd, a tavaszi tűz fehér árynékú áldozatává. A Tűzmadár duett, Kiss Tamás és Bálint Levente kettőse, amibe csak pillanatokra érkezik meg egy hajlékony, mindent vinni akaró nő, árnyéknak - vagy halálnak - öltöztetve, fekete ruhában, arcát is fekete maszkkal takarva.
Az eredeti mű, Sztravinszkij Tűzmadara Kascsej varázsló kerjtéből indul, ahol Iván cárevics egy elvarázsolt tűzmadárra talál, s az addig könyörög, míg a lágy szívű cárevics szabadon nem engedi. Kascsej azonban végtelen haragra gerjed, s döhében a pokol összes szörnyét megidézi, akik veszett, szilaj táncba kezdenek. A démoni erőket a tűzmadár fékezi meg, altatójával elringatja a fekete lelkeket, a cárevics pedig összetöri a bűvös tojást és ezzel Kascsejt is megsemmisíti.
Zacher librettoja egészen máskét alakul, bár a könnyű szárnyalású tűznyalábok nála is fel-feltűnnek a színpadon, vagy a táncosok mögé vetített vásznon. A tojás is szerepet kap, csak nem varázslatos erővel felruházott, mágikus szimbólumként, hanem az evolúció eredőjeként jelenik meg, ráadásul inverz módon. Negyedik stáció lehet: a felegyenesedett ember jelző első bábut és meggörnyedt bábu és egy egészen összerogyott bábu követi, az installáció negyedik eleme pedig a tojás, amiért hosszú, szörnyű harc folyik. Nem derül ki, hogy ezek a stációk mit jelentenek a két főszereplő "életében", sem azt, hogy miért kell a tojás bármelyikőjüknek. Egész megkönnyebbítő, mikor a darab végén az egyik táncos ledönti a vásznat (úgysem értettük, miért van ott), eldönti és széthajigálja a figurákat (amiket szintén nem értettünk), és maga is fölrobban a tűzben, hogy a mögötte vetített árnyék fehéren szárnyaljon el.
A második etűd Földi Béla Imagine-je, a Budapest Táncszínház fekete ruhába csavart kvartettje. A négy nő jobbról érkezik, mindannyian a takaráshoz erősítve, nehezen mozdulnak előre, a fekete anyag megköti, akadályozza őket. Aztán lehull a ruha, ott maradnak fiúsan, nadrágban, szigorúan összecsavart hajjal és görög harcosokat idéző térd és lábszárvédőben. Rendíthetetlenül mozognak, játszanak, kicsit ölik egymást, kergetőznek, a dinamika csak ritkán törik meg, akkor sem pontosan érthető, miért. Keresik a zenét, a hegedűszólamokat, vissza akarják adni Sztravinszkij lendületét, orosz végtelen lelkét. Ha sikerülne, örülnénk. Aztán a semmiből feltűnik négy szék, valamiért leül a négy nő - mi mást lehetne tenni négy székkel? -, hogy onnan induljanak újra, vissza is vonulnak, átalakítják a jelmezt, szoknyás-kibontott hajú vikkaként térnek vissza, hogy négy vizes tálka előtt táncoljanak tovább, hajszolt mozdulataik vonaglássá erősödnek. Aztán kezeiket vízbe mártják, lecsillapodnak, megtisztulnak. Szünet. Ránk fér. A harmadik etűd Raza Hammadi Tavaszi áldozata, amiről viszont már írtunk. Sztravinszkij nagyon sűrű, az első két koreográfia inkább értelmezhetetlen, a harmadik langyos. A konklúzió meg annyi: azt, hogy ki az áldozat, mindenki maga dönti el.
