Először maga a koreográfus, Vaszilij Vajnonen tanította be a budapesti operaházi társulatnak a Párizs lángjai című darabot 1950-ben. Számos kritikai lap írt az akkori premierről és a tíz évvel későbbi felújításról. Ezeknek a korabeli újságoknak a segítségével próbáltuk jobban megérteni, miért szereti a világ a Párizs lángjait.

Fotó: Rákossy Péter/ Magyar Állami Operaház (2021februárja)

 

„Öt év után ismét műsorára tűzte az Operaház a „Párizs lángjai” című balettet. Joggal vetődik fel a reprizek esetében szokásos kérdés: van-e értelme a felújításnak, megtérül-e a ráfordított anyagi és szellemi erőfeszítés (…)?” – olvasható a Muzsika folyóirat 1961-ben megjelent 7. számában, Csizmadia György cikkében. Csizmadia pedig a felújítás mellett teszi le a voksát néhány bekezdéssel később: „Aszafjev-Vajnonnen majd harminc évvel ezelőtt bemutatott műve a hősi műfaj első, forradalmi témájú balettje. Elsősorban Vajnonnen koreográfiai újításai teszik értékessé a „Párizs lángjai”-t. A kiváló mester a klasszikus tánccal egyenlő rangot biztosít a karaktertáncnak, fontossá teszi a férfi táncosok szerepét, drámai funkciót ad a néptáncnak, a régebben pusztán statisztáló tömeget igazi főhősként szerepelteti.” A felújított, 1961-es verzióban a főbb szerepeket az operaházi együttes ünnepelt csillagai, Fülöp Viktor (Philippe), Lakatos Gabriella (Jeanne), Kun Zsuzsa (a Színésznő) és Havas Ferenc (a Színész) alakították. 

A Párizs lángjai a 18. században játszódik, a francia forradalom idején, az eredeti Vaszilij Vajnonen által koreografált verziót tartják az „első forradalmi balettnek”.  A koreográfia a népet, az emberek heves indulatait helyezi előtérbe, kiemelt szerepet kaptak a „tömegjelenetek”, a tánckar. Vajnonen számára ugyanakkor fontos volt a karakterábrázolás és a főszereplők jellemfejlődésének követése is. 

Forrás: opera.hu

„A mű felépítése nemcsak nagy vonalaiban tökéletesen átgondolt, hanem az egyes szereplők jelleme szempontjából is. A darabon belül meglátjuk egy-egy alak fejlődését, forradalmi kiteljesülését, vagy bukását. Példa erre Gaspard, az apa, aki békés parasztból forradalmárrá válik, a színésznő, aki az úri társaság kiszolgálójából a forradalmi zászló megmentőjévé lesz. (…) De nemcsak az egyének fejlődését mutatja ne a koreográfus, hanem azt is, hogy hogyan lesz a darab elején még békés népből forradalmi tömeg, amely harcok árán szerzi meg szabadságát.” – ezek a sorok 1950-ben születtek, amikor a magyar operaházi együttes éppen betanulta a darabot a koreográfustól, aki személyesen 1949-től felügyelte a budapesti táncművészek fejlődését. 

A Fórum című folyóirat arra is magyarázatot talál, miért volt unikális hat évtizeddel ezelőtt a Párizs lángjai: „(…) a táncnyelv széles skáláját alkalmazza mindig a legmegfelelőbb pillanatban, a legmegfelelőbb helyen. A pantomímet, a karaktertáncot (színpadra feldolgozott francia néptáncokat), klasszikus balettot és a történelmi báli táncokat úgy váltogatja, hogy az szervesen épüljön a cselekménybe.”

De ki volt Vaszilij Vajnonen, ez a virtuóz látásmóddal és magas technikai felkészültséggel rendelkező koreográfus?

A karjalai származású Vajnonen 1919-ben végzett a Cári Balett iskolájában, majd a Mariinszkij Színház tánckarában kapott feladatokat. Koreográfusi pályája az 1920-as években vette kezdetét, korai munkáin leginkább Isadora Duncan hatása érződik. Dolgozott a leningrádi Kirov Balett (Mariinszkij Színház) és a moszkvai Bolsoj Színház táncművészeivel, alkotói pályája csúcsán, 1934-ben dolgozta át a Gorszkij-féle A diótörőt, ezt megelőzően nem sokkal született a Párizs lángjai (1932) és Az aranykor (1930) is. Vajnonen az 1949/50-es évadban a Magyar Állami Operaház táncosaival foglalkozott Budapesten, először A diótörőt, majd a Párizs lángjait tanította be a fővárosban. Leningrád után a moszkvai Bolsoj Balett balettmestere (1946-50) és koreográfusa (1954-58) volt.

Fotó: Rákossy Péter/ Magyar Állami Operaház (2021. februárja)

A Párizs lángjait most színpadra állító Michael Messerer szerint „Vajnonennek a 20. század nagy koreográfusai között van a helye, ott, ahol George Balanchine-t említjük. Kevesen tudták úgy használni a zenét, úgy építeni a mozgást a zenei adottságokra, ahogy ő”.