Mézes-mázas csűrdöngölés, megszállott szeletelés, jeges mosollyal kísért show-tánc - Kovács Gerzson Péter Diverzityjének lakói dühöngenek s dühítenek, csuhajkodva vedelnek és fekete hadseregként teljesítik a városi élet szolgálatát. Nyomasztó, fárasztó és rettenetesen kellemetlen másfél órát okozott a TranzDanz új bemutatója a MU színházban. Épp úgy, mint egy egészen átagos hétfő reggel a Budapestnek nevezett városban.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Ebben a városban minden festék, minden nyugtalanság, minden elfojtott vagy rosszul elengedett agresszió, minden gesztus a közönségnek szól - ha van, ha nincs. Négy ember keresi azt a nyelvet, amin keresztül megfelelhet vágyott nézőinek, képzelt vezetőinek, hazug társadalmának. Ez a négy ember pedig maga a hazug társadalom, ami mondani, megálmodni, alkotni, változtatni nem, csak képmutatni bír. Nyelvük - az erőltetett folklór, utána a kábult, drogos kortárs reszelés, majd a kínmosollyal előadott latin showtánc - először izgalmas, másodszor felkavaró és dühítő, harmadszor unalmas és érthetetlen, majd idegesítő és kiábrándító.
Menekülni kellene a nézőtérről, a fekete dobozból, aminek egyetlen ablakán, a táncosok hátterében, mint egy ódivatú képernyővédőn, csak szállnak rendíthetetlenül a műfelhők. Miközben a néző a folyamatosan ismétlődő nyelvi variánsok kiességében szűköl, a táncosok is egyre nehezebben tartják magukat az erőltett örömben, viszont egyre felszabadultabbak az epizódok közé becsúszó hadsereg-hangulatban, a nyers, fekete menetelésben.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Kilencven perc ebben a városban még bevándorlóként is megterhelő, hiszen az ott töltött pillanatok mindegyike ugyanazt sulykolja: innen pedig nincs kiút. Négy érthetetlen, sehonnan sehova nem tartó, béna és bénult életet kénytelen követni, aki ide téved. Arcuk és mozdulataik úgy esnek szét, ahogy érzéseik és a valóságuk távolodnak egymástól. Néha találkoznak, de változtatni nem, csak a rendszerben tartani képesek egymást. Egyszerre súlyos és mégis felesleges minden gesztusuk, hiszen hamis és működésképtelen az illúzió, amit maguk köré építettek. Élőhalottak, fehérre meszelt arcukon kifejezéstelen szemük alá a nyíló rák sötétsége vet fekete árnyékot. Se sajnálni, se megvetni, se utálni nem lehet őket. Tök érdektelenek. Mégis fájnak.
Négyszer hiszem el, hogy végre vége ennek a megaláztatásnak, ennek a szenvedésnek, ennek a hazugságnak, a koreográfus megszánja őket, de nem még egyszer színpadi patkánnyá kell válniuk, még muszáj rohadt hadseregben masírozniuk, még elő kell adni a zsírosszájú, bepálinkázott műmagyart, még agyatlanra szívva kell kiélt testükbe kapaszkodniuk, majd ismét színpadi patkányok, hadseregek, műmagyarok és drogosok. A végtelenségig.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Egyszer csak szabadul az önkéntes látogató, fáradtan és kimerülten, kimegy az utcára és mintha minden folytatódna, csak kevésbé jó táncosokkal, pocsék zenével és irritáló fényekkel. Ami a Diverzityben jóleső volt, a valóságból kimaradt. Csak a Diverzity illúzió-világa kísér tovább.
A következő TranzDanz-előadás, a Bankett, a Nemzeti Táncszínházban lesz, 2013. december 19-én 19.00 órakor.
