Hosszú hónapok óta várjuk a pillanatot, amikor újra egy balettpremierre szóló jegyet szorongatva besétálunk egy színházba. A Magyar Nemzeti Balett egy igazi nagyágyúval támad: Alexander Ekman Cacti című darabjával kezdi az évadot. Arról, hogy mi a darab titka, a színpadra állító balettmestert, Ana Maria Lucaciut kérdeztük.

Forrás: Magyar Állami Operaház / fotó: Rákossy Péter

 

Milyen ezekben a hetekben Budapesten dolgozni?

Nagyszerű! Egyrészt annak ellenére, hogy Bukarestből származom, soha nem jártam még itt. Másrészt a COVID-19 járvány miatt az elmúlt hónapokban nem volt lehetőségem nagyon dolgozni, bár Európában töltöttem ezt az időt, de itt is mindent töröltek. Amerikában szintén. Felemelő érzés újra táncosok között lenni, castingolni, betanítani…

Azt gondoltam, szinte hazajár ide családi barátokat látogatni.

Nem, nagyon korán, 12 évesen elhagytam Romániát. Egy nyári tánckurzuson vettem részt Kanadában, a hónap végén felajánlottak egy ösztöndíjat, én pedig azt gondoltam – 1990-et írunk ekkor –, hogy ez maga a lottó ötös. Mekkora esélye van egy fiatal román lánynak nyugati ösztöndíjat kapni 1990-ben?! Így hát mentem, ott éltem a szüleim barátainál, amíg tanultam és iszonyat keményen dolgoztam, hogy a következő évben is bent tudjak maradni az iskolában. Akkoriban nem volt sem Skype, sem Zoom, nyilván otthon internet sem, leveleztünk és nagy ritkán telefonáltunk a családommal. De igazából nagyon eltökélt voltam, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: balerina akartam lenni. Mindent ennek rendeltem alá. Fel is vettek aztán a nemzeti balett társulatához.

A Kanadai Nemzeti Balett egy klasszikus repertoárral bíró együttes, mikor került képbe a modern?

Nagyon klasszikus, igen. Én előtte Romániában is klasszikus képzést kaptam, a mestereim Vaganova-módszerrel dolgoztak, ezen az úton indultam el. Egyébként sok öröm és élvezet volt benne.

Na, az élvezet szó biztosan nem jutott volna eszembe.

Most már persze én is másképp látom azt az időszakot, másképp értékelem azt a fajta munkát, de akkor élvezetet jelentett számomra, erre pontosan emlékszem. Ráadásul nem lennék az, aki vagyok a szigorú és alapos technikai képzettség nélkül. Vannak fantasztikus táncosok, akik arra születtek, hogy klasszikus darabokat táncoljanak – én rájöttem, hogy nem tartozom közéjük. A klasszika gyönyörű és technikailag óriási kihívást jelent, de egy idő után engem már nem az érdekelt, hogy még jobban és még többet forogjak, hogy még magasabbra ugorjak. Elkezdett érdekelni, hogy akkor végülis én ki vagyok ebben a dologban? Kanadában találkoztam mindenféle modern technikával, voltak kortárs koreográfiák is a repertoáron, így némi tapasztalattal rendelkeztem már, amikor a döntést meghoztam.

Mi volt az utolsó pillanat?

Egy sérülés. A térdemben egy keresztszalag megsérült egy olyan előadáson, amibe egy másik balerina sérülése miatt kellett beugranom. Konkrétan nem tudtam egy esésből felállni a színpadon, a partnerem ölben vitt ki, nagyon drámai pillanat volt. Végül az a lány fejezte be, aki helyett beálltam korábban. 

Ebből érzékelt valamit a közönség?

Nem hinném,  a másodperc törtrésze alatt zajlott le minden. De soha eszembe se jutott megkérdezni erről bárkit. 

A felépülésem alatt próbatáncokat tartott Maina Gielgud, aki a Dán Királyi Balettnek keresett táncosokat, engem is látott egy gyakorlat közben és elhívott Koppenhágába. Vissza szerettem volna jönni Európába, ezért kaptam az alkalmon. A dán együttes is alapvetően klasszikus volt, de itt már sok olyan nagy koreográfus sztárral dolgoztunk, mint például Jiří Kylián. Ekkor vettem észre, hogy mennyivel jobban érdekel engem személy szerint a modern. Akkor találtam rá önmagamra, és már nem volt lámpalázam a színpadon. Elkezdtem megtanulni nem azért dolgozni, hogy valami olyasmit tökéletesítsek, amiről úgy igazán nem is tudom, mi. És akkor elkezdődött egy új élet, szerettem volna egy-egy évet máshol táncolni, de nem akartam elengedni az együttestől, így felmondtam. 

Jött Németország, aztán Lisszabon, végül pedig New York.

Ahol már 14 éve élek.

És jött Alexander Ekman.

Igen, annak is már több mint 10 éve, amikor először dolgoztam vele. Azóta már nagyon jó barátok lettünk, ő is megszerette New Yorkot és oda is költözött. Két darabot koreografált nekünk, aztán egy nap felhívott és azt kérdezte, van itt ez az Oslo nevű város, ahol megcsinálom a Hattyúk tavát, van kedved jönni?

Nyilván igen.

Dehogy! Az év közepén esélytelen lett volna eljönni a társulattól, de aztán évad végén már elindultam. Ez a koreográfia grandiózus volt, vízzel a színpadon… Igazi kuriózum minden pillanata. De már néhány évvel a Cacti után vagyunk. Egy nap aztán azt kérdezte, hogy van-e kedvem a Cactit megcsinálni? Mondtam, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy nem csinálom! Nem tudom megtanulni ezt a darabot videókról!

Mi a Cacti titka? Tíz év nem fogott rajta: ugyanúgy közönségkedvenc ma is, ezer helyen játszották, a világ minden táján, mégsem kopott el. 

Röviden az, hogy tökéletes. Tényleg az. Egyszerre nagyon gyors, magával ragadó, technikailag óriási kihívás, nagyon komplex, mégis tud érthető és humoros lenni. Nem is változtatott rajta az elmúlt években, pedig jellemzően bele-belenyúl a koreográfiáiba. 

Amikor az ő munkáját tanítja be, az lebeg a szeme előtt, hogy Alexander Ekmannak mi lenne a véleménye egy adott helyzetben? Neki akar megfelelni ilyenkor?

Persze. Ilyenkor nem feltétlenül azokat az embereket választom ki egy-egy szerepre, akit én “magamnak” választanék, hanem azokat, akikről tudom, hogy neki kellenek. Nagyon jól ismerem őt, az, hogy tudok hozzá kapcsolódni segíti a munkámat, ez egy különleges kapcsolat közöttünk, szerintem ettől működik ez a felállás. Mindketten száz százalékosan bízunk egymásban. 

Klasszikus táncosokkal dolgoznak a világon mindenhol.

Ami óriási kihívás, hiszen egy egészen újfajta táncnyelven kell megszólalniuk. Ekman világa semmihez sem hasonlíthatóan izgalmas, újszerű, friss, a Cacti megköveteli a teljes figyelmet és átlényegülést. De szerencsémre ez a darab olyan, hogy senkinek nem kell megmagyaráznom, miért érdemes jól csinálni! A klasszikus táncosok időnként nagyon kényesek és óvatosak tudnak lenni, féltik a testüket minden szokatlan helyzettől. Amikor a Cacit tanítom be, sosem kell senkit meggyőznöm. 

Milyen most ez a folyamat, hogy működik a Magyar Nemzeti Balett ebben a darabban?

Könnyű és nagyon felemelő, több okból is. Egyrészt nem én kezdtem el dolgozni az együttessel, csak a második körben érkeztem, másrészt ismerik már ezt az ekmani nyelvet, hiszen tavaly megcsinálták az Episode31-et, és szerencsére Alexanderrel is tudtak próbálni az utolsó néhány napban. De talán ami ennél is fontosabb, az az, hogy itt minden táncos nagyon akar dolgozni, nagyon akar bizonyítani, nagyon fontos számára, hogy minden nap, minden próbán maximálisan jelen legyen. 

Ez egy ilyen szakma. Hatéves kortól nagyon kell akarni.

Igen és nem. A legjobbakban mindig ott van ez az erős motiváció, mindig többet és jobban akarnak próbálni, dolgozni, de az átlag másképp működik. Magyarországon látszik, hogy nincsenek a táncosok “belekényelmesedve” az élethosszig tartó szerződésükbe. Irdatlan nagy a különbség azok között, akik szezonra szerződnek – ez a jellemző az USÁ-ban például–, és azok között, akik életük végéig leszerződnek egy operaházhoz. Utóbbiakból sajnos egy idő után szerintem kikopik a fejlődés igénye, a törekvés. Akinek mindig tennie kell, hogy bent maradjon, az a lehető legtöbbet hozza ki magából. 

Térjünk vissza arra a gondolatra, hogy a Cacti-ról senkit sem kell meggyőznie. Miért van ez így?

Mert annyira egyértelműen csodálatos. Mindene el van találva: a vonósok a színpadon, az ironikus szöveg, a pontos, gyors és nagyon technikás mozdulatok. Ez a darab nagyon okos, tökéletesek az időzítései, és nem mellesleg gyönyörű. Tényleg egy mestermunka. 

Átszűrődik rajta, hogy Ekman mennyire jól tud balettművészekkel kooperálni, milyen jól megtalálja, hogy a táncosok mit tudnak hozzáadni a koncepciójához. Ebben ő nagyon jó: meglátja, mi az adott táncos erőssége, mi az, ami belőle fakad, és azt beleépíti a darabba. Képes a legnagyobb nyitottsággal és megértéssel dolgozni, miközben nagyon sokat követel, de ezt a táncos gyakran észre sem veszi. Ő a pozitív nyomásgyakorlás mestere! Úgy sajtol ki mindig jobb és jobb eredményt, hogy közben emeli is a vele dolgozót.

Premier szeptember 11-én az Eiffel Műhelyházban.