Fotók: Dusa Gábor / Duna Táncműhely
„A hallgatagság nem azonos a mozdulatlansággal, mint ahogy a jelentéstelenséggel sem” – írja a Duna Táncműhely színlapján A csend szigetei című darabról. A tánc és a csend egy tőről fakadnak, a beszédnélküliségről. A csend azonban meghaladja a beszéd hiányát, ahogyan a tánc is – miközben a feszültség kellő szintjén mindkettő beszédes.
A csend szigetei két szólótáncra, egy férfi (Juhász Zsolt) és egy nő (Bonifert Katalin) önmeghatározását, érzelmi motivációit követő mozdulatsoraira épül. A férfit egy nagybőgő (Szalay Tamás), a nőt egy cselló (Pribay Valéria) szinkronizálja a zene nyelvére. Két pontosan elválasztott világ, két félkör-fényben úszó, önálló élet jelenik meg, majd kisebb-nagyobb harcok árán egyesül egy külön minőségben, kikerülve vagy meghaladva a különálló én szabta határokat.
Az első pillanatban nincs más a fényben, csak egy oldalára fektetett mélybarna nagybőgő, mellette lassan kiemelkedik a térből a férfi, aki mintha valami nyirkos földből kapaszkodna tekintetével fölfelé, a megszületés felé. Mezítláb áll, néptáncostól szokatlanul hanyagul viselt, nadrág fölé lógó vörös ingben – egyszerre fáradt és még élménytelen. Darabos, nagyon egyenes, töredezett mozgással evickél fölfelé, a lefelé áramló fény forrásának irányába. Közben megszólal a bőgő, s nem tudni, a mozdulat vezényli-e a hangot, vagy épp fordítva, esetleg mindkettejüket valami egészen más, valami külső rendezőelv. Az érzelem.
A férfi neki-nekimegy az életnek, indulattal támad rá, nekimegy az indulatoknak is, a meg nem mutatott, mégis világosan érezhető körülményeknek, keresgéli a nyelvet, amin megszólalhatna. Néptáncból kölcsönzött mozdulatai világos határt szabnak a lelkének: nincs benne lágyság, mégsem agresszív, van benne görcsösség, mégsem pusztán ennyi. Úgy férfi, ahogy most csak ritkán jelenik meg férfi a színpadon: gerinces, saját gondolatait, sémáit átugrani nem tudó, rugalmatlan személyiségű, aki valójában alkalmazkodni nem, de szeretni tud. A maga módján. S amennyire idegen a stilizált néptánc az elektro zenei közegében, olyannyira szokatlan ez a nyakas, korlátos ember a lélekboncoláson és állandó önreflexión nevelődött nézőnek. Megható, de egyszerre idegen is, és vitathatatlanul tiszteletreméltó.
A férfi félfénykörének párját képezi le a nő, akinek feltűnésével és gordonkahangjával beszüremkedik az érzelem és a lágyság. A nő virtuózan és egyértelműen birtokolja a csöndet, a testét, játszik, érez, kifeszíti a kereteket és megsemmisíti azokat, a mozdulatokon keresztül érzéseit tettbe, ösztöneit érzésbe vezeti. A zártság és rugalmatlanság után a nyitott, önfeledt, finoman önmagát mórikáló nőiesség lesz az úr a színpadon. Két teljesen más, mégis egymást kiegészítő minőség – két egymást nem értő, mégis a másikat vágyó univerzum, amelyben egy közös van, a csönd. Ahol minden szó csak félreértések forrása volna. Amikor pedig találkoznak, és kíséretük egy harmadik szólammal, a hegedűvel (Bakai Márton) bővül, megjelenik az uralom, az erotika, megjelenik az önféltés és az irányítás igénye. Végül mégsem dől a rendszer, mert amikor kilépnek az egyéniségük zajos fényköreiből és meghallják a közös csöndet, teljes harmóniában találják meg a másik mozdulataiban a kedvükre valót. Ebben a csöndben és harmóniában pedig mindenki egyenrangú.
A csend szigeteiben nem történik semmi szokatlan, katartikus vagy meghökkentő, nem emel, nem oldoz föl senki és semmi, még csak le sem nyűgöz sem a mondanivaló, sem a megfogalmazása, valahogy mégis rendbe rakja és kitisztítja az összezavarodott szerepgondolatokat, legalábbis megmutatja, hogy van, aki tudja, mit gondol férfiról és nőről – és meg is mutatja. Nem idealizál sem szerepet, sem testet, hanem egyszerűen, vonalasan, érthetően és őszintén beszél. Ami persze nem jelenti azt, hogy a világ, melyet ábrázol ne volna sokkal bonyolultabb.
Duna Táncműhely, A csend szigetei, 2012. április 6.
