Most ünnepelné századik születésnapját Eugene Curran, ismertebb nevén Gene Kelly, a negyvenes-ötvenes évek amerikai álmának férfitestbe öntött szimbóluma. Nemcsak tehetsége, karrierje is hollywwod-i filmbe illő: egy szegény munkáscsaládba született harmadik gyerekként az öt közül, s míg más társai baseballt játszottak önfeledten a parkban, ő keményen dolgozott a balettórákon, nem lévén más esélye a felemelkedésre. Így szól legalábbis az amerikai életrajz. Más források szerint igencsak elege volt a brutális balettórákból és ő is a park, később pedig a fizikailag sokkal kevésbé megterhelő újságírás mellett döntött, csak utóbbi már akkor sem fizetett olyan jól, mint a film, így a gazdasági válság visszakergette a tánchoz. Lényeg a lényeg, Gene a világot jelentő deszkákon kötött ki, s jött minden, pénz és dicsőség. Néhány jókora csalódás után.
Kelly a harmincas évek végén, huszonévesen a Broadway deszkáin táncolt, s bár folyton Fred Astaire-hez hasonlították, valójában minden mozdulatában és elgondolásában teljesen eredeti volt. Technikája és szakértelme kiemelte a kortársak közül, nem véletlenül dolgozott már nagyon korán rendező-koreográfusként is. Hozta magával a szigorú balettórákat, de a gyerekkorának más rutinjait, hangulatait is. Kelly mindig az átlagos embert akarta megmutatni a vásznon - ezért táncolt hétköznapi ruhákban, különösebb díszletek nélkül.
Visszatérve a kezdetekhez: Kelly karrierje gyönyörűen indult, senki nem kívánhat magának fényesebbet. Az első broadwayi megbízását 1938 novemberében kapta, utána rögötn koreografálni is felkérték és egy év múlva Pulitzer-díjat kapott a Time of your life című drámájáért. Ez a darab volt a Broadway történetében az első, mikor valaki saját koreográfiáját táncolta el. Broadway, szerelem, házasság - minden megtörtént ezekben az években. 1941-ben főszerepet kapott egy Alton-filmben, majd egy másikban, a Pal Joey-ban, amivel végérvényesen Hollywood csillagai közé emelkedett. Kelly portáján ezután már ott toporogtak a fantasztikusabbnál fantasztikusabb hollywoodi ajánlatok, de ő nem akart elköltözni New Yorkból. Aztán csak beadta a derekát. Később már ritkán tért vissza a színházhoz, ilyen kivétel volt a Párizsi Operaház modern táncegyüttesének egy darabja, amit ő rakott színpadra, a Pas de Dieux, ami a görög mitológia egy történetét dolgozta föl. Gershwin zenéje és Kelly koreográfiája estéről estére zsúfolásig töltötte a francia operát.
A negyvenes-ötvenes évek aztán újabb elképesztő sikereket hoztak, mindenki Gene Kelly oldalán akart mutatkozni. A vásznon táncosként első kimagasló teljesítményét Rita Hayworth oldalán érte el a Cover girlben (1944). A következő filmjében (Anchors Aweigh 1945) az MGM már nem is szólt bele a koreogréfiáiba, saját maga találta ki táncát Jerry egérrel és duettjét Frank Sinatrával. Az Anchors Aweigh 1945 egyik legsikeresebb filmje volt, mellyel Kelly elvitte első és egyetlen Oscar-díj-jelölését a „Legjobb színész” kategóriában. A Ziegfeld Folliesben partnere Fred Astaire volt. Jöttek a "B"-kategóriás filmek és a háború. 1944 végén besorozták a haditengerészethez, de a fényképészeti részlegnél állomásozott Washingtonban. Annyit ült papírok felett, hogy rádöbbent, akár producer is lehetne a filmekben.
1946 tavaszán visszatért Hollywoodba, s néhány feledhető film után jött a The Pirate, aztán a Három muskétás, majd a Take me out to the ball game (1949), a második filmje Sinatrával. Aztán már nem akart mást, csak saját filmet csinálni és főszerepet kapni. Így is lett. Az Egy amerikai Párizsban (1951), és az Ének az esőben (1952) következett a sorban. Az Egy amerikai Párizsban hat Oscar-díjat nyert, beleértve a legjobb képet, és még ugyanebben az évben Kelly a musical világban elért munkájáért megkapta az Oscar-díjat. A dicső ötvenes éveket aztán szerényebb hatvanas és kínossá váló hetvenes-nyolvanas évek követték. Magánéleti nehézségek, egy tűz, melyben Kelly minden emléke odaveszett és a legvégén egy stroke, amit ugyan túlélt, de csak néhány hónappal. 1996. február 2-án halt meg.
