Nyomasztó, néha vontatott, mégis lebilincselő, a fekete összes árnyalatát megfogalmazó darab Nagy József és Szelevényi Ákos közös alkotása, a Hollók (Les Corbeaux). Fekete festészet, fekete marionett-mozdulatok, fekete zene egy fekete és néma színházteremben, ahol minden feszültség jelenidejű, minden apró mozzanat improvizatív. A mozdulat fest és zenél, a csattanásoknak, surrogásoknak, toccsanásoknak is éppúgy akusztikai jelentőségük van, mint a szaxofonnak vagy a doboknak. 

Foto:Trafo/ FB

 

A Hollókat most láthatta először a hazai közönség, pedig a darab öt éves, először Párizsban mutatták be - ahol Nagy és Szelevényi is él -, majd 2010-ben Svájcban, egy hosszabb változatot. Nekünk persze másként is izgalmas ez az előadás, hiszen a Trafó ügyvezető igazgatóját láthattuk színpadon, amire szintén évek óta nem volt példa.

A Hollók madarai hiperérzékeny, alkotó emberekből válnak ösztönös és öntudatlan madarakká, a tél, a gyász, az időtlenség, az élet és halál urának szimbólumává. A zenész és a táncművész végtelen intelligenciával építi föl saját másvilágátt, a teret, ahol a fizikai és a zenei test árnyékai lélegző, hangzó és létező lényekként élhetnek és működhetnek tovább, s belelépve ebbe az árnyországba leveszik ember-álarcukat, hogy megmutathassák a legsötétebb és legfélelmetesebb, halálra ítélt és fentről irányított, véges énjüket. A kérdés megfogalmazódik: tud-e az ember saját árnyéka és saját képei nélkül, ezeket meghaladva létezni? A válasz pedig a darab után még hosszan kongó nyomorúságos érzet, minden kísérlet csak szárnyaszegett, kilátástalan vergődés. Eredménye nem lehet több, mint egy irracionális és öntudatlanul csapongó madár próbálkozása.

Foto:Trafo/ FB

Az első jelenet mozdulatlan alkotói körül mozog és csikorog a világ, Nagy egy fehér vászon mögött állva virtuóz gesztusokkal fekete erdőt, fekete alakokat, fekete életet fest. A nagy amplitudóval festett erdők után a hátulról megvilágított, vízszintesen mozgó vásznon kis alakok, majd egy szívritmus sinus-görbéjét idéző vonal jelenik meg, egészen addig, míg a képzeletbeli szív meg nem torpan. A világ is megáll, a két alak belép és mozogni kezd. Az alkotóból alany, a fehér, formálható környezetből szabályrendszer lesz. Ebben a rendszerben pedig ideje van az ébredésnek és ideje van a szaggatásnak is - de erre a két időre a rendszerben élőknek befolyása nincs.

A létbe vetett madár fekete festékbe mártott cirokseprűjével és tenyerével látványos fekete-fehér tájképet fest, majd hordóba - és teljes sötétségbe - merül, hogy onnan kimászva a teste is ecsetté váljon és a fehér talajon folytassa felesleges, múlékony művét. Az idő, ha van, nem megállítható. Az élet, ha van, nem irányítható. A konlúzió se nem sokkolóan új, se nem eredeti, megfogalmazása mégis hosszan tartó élményt jelent. A Hollók jelenetei hazakísérnek, rika az ilyen szépen rendezett temetés. Persze nem szívesen nézed, hiszen a tiéd is.