Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok,Tótfalusi István fordítása)
Egyszer, egy a szokottnál hűvösebb és szelesebb, nyűggel ölelt kapolcsi versudvari délutánon megkérdezték az öreg Kányádit, melyik szerinte a legjobb gyerekvers, ami valaha írtak. Sándor ült - a Sándorokhoz méltón, egyenes derékkal viselve a ránehezedő idő súlyát - és kis töprengés után így felelt gunyoros mosollyal szája egyik zugában: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." Ki hülyén, ki felszakadó, mégis kissé értetlen nevetésének hullámában nézte őt, magyarázatért ácsingózva. Persze folytatta, mert Kányádi legkevésbé sem hagy senkit lógva. Nincs gyerekvers, a jó gyerekvers, ha mégis van, olyan, ami együtt nő veled, ami mindig mást jelent, mikor elolvasod, ötévesen, tizenötévesen, vagy ötvenévesen.
Az Ami a szívedet nyomja gyereknyelvű verseskötet szeretne lenni, három svéd költőnő műve, akik fellázadtak az elhallgatások ellen. Az ellen, hogy felnőtek írnak felnőttnyelven gyerekeknek. És főként az ellen, hogy felnőtteknek is ugyanazok a felnőttek írnak. Aki felnőttnyelven ír, szeret elmosni, szebbnek tűnni az aminál, metaforává bonyolítani az egyszerűt, szeret nem kimondani - a gyereknyelv viszont a teljes szabadság. Meg a lényeg bájosan hétköznapi megfogalmazása. Játék, de a legkomolyabb, legigazibb életjáték. Tökéletes témája egy táncszínházi előadásnak: minden, ami barátság, szerelem, félelem és álom megjelenhet, manír nélkül, őszintén.
„Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot
Mielőtt megöregszem
Mielőtt meghalok.”
(Ingrid Sjöstrand: Sietek, Tótfalusi István fordítása)
Az első kép, a felütés ez a sietés, ez az átrohanása az életnek barátságtól családig, családtól leválásig, leválástól szerelemig, aztán szerelemtől halálig. Játék a szavakkal, a képekkel, játék az eszközökkel, és a tánctechnikákkal, folklorisztikus ártatlanság plüssmacikkal dobálózva - a Duna Táncműhely azért támogatta meg előadását az 1975-ben megjelent kötet verseivel, hogy közelebb férkőzzön a 10-14 éves korosztályhoz. Ami nem egyszerű feladat - és mégis döbbenetes, mennyire ülnek még mindig, közel 40 év távlatából is ezek a szövegek.
"Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget."
(Siv Widerberger: Bélyeg, Tótfalusi István fordítása)
Következő előadás: október 18. csütörtök, Nemzeti Táncszínház
