Főbe lövés, önfeldarabolás, kardba dőlés, egy kis szeppuku, akasztás, mérgezés - Mándy Ildikó darabjából, a (Lady) Macbethekből gyakorlatilag tökéletesen elsajátítható minden alapvető, az öngyilkosságok során alkalmazható mozdulat. A darabbal töltött rövid idő után pedig valóban úgy tűnik, hogy az egyik technikára azonnal szükség lesz. Felkavaróan unalmas, felháborítóan repetitív, őrületesen suta másfél órára szorította be szűkre szabott zsöllyéibe nézőit a Mohafeszt első napján a Mozdulatművészeti Studió. Az élmény kiteljesedése elől nem volt menekvés.
Fotó: Dusa Gábor, Mándy Ildikó Társaulat
Shakespeare legfeketébb, legijesztőbb - és legrövidebb - tragédiájának boszorkányalakjait, rossz lelkiismeretét, sötét ösztöneit, gyilkolási vágyát testesíti meg a két bizarra és brutálisra festett arcú mozdulatművész, Mándy Ildikó és partnere, a most nőiesített, vagy inkább férfiatlanított Fenyves Márk. A sztori szinte jól indul, mikor két vaskos, hosszú műanyagcsövet lovagolva megérkeznek a wiccáink. Tologatják, emelgetik, meglovagolják, majd porszívőcsővé alakítják sokak derülésére, mások fárasztására. Olcsó humor, gyenge ötlet, még harmatosabb kivitelezés - Mándy szinte alig bírja követni Fenyves energiáját, mintha az első perctől kifulladt volna, nincs jelenléte a színpadon. Megszabadulván a csövektől két kis koronggal próbálkozik a páros, majd görgőkön gurított könnyű zsúrasztalokkal bohóckodnak, végül két emberalakot idéző drótszobrot rángatnak a színpad közepére, hogy az ereket jelképező műanyagcsövekbe olcsó vörösbort töltsenek.
Fotó: Dusa Gábor, tancelet.hu
Bár idő volna rá, mégsem derül ki, hogy mit szeretne mondani a két ijesztő, rosszindulatú bohóc a nézőnek. Azt, hogy színház az egész világ és képmutató minden férfi és nő? Vagy azt, hogy lelke mélyén mindenki gyilkolni akar, csak nincs elég vér a pucánkban? Vagy azt, hogy a nap végén úgyis kifolyik belőlünk az utolsó csepp életnedv is? Esetleg azt, hogy a szoknya az új nadrág és nem különbözik a nő és a férfi?
Az egymástól teljesen függetlenül konstruálódó jelenetek, amiket csak az öngyilkosság mozdulatainak felidézése köt össze, inkább tűnnek véletlenszerű, kidolgozatlan ötletelésnek, mint egy több éve futó darab belső logikájának. Nincs történet, ez persze hagyján, a kortárs táncnak nincs is ilyen kritériuma, de nincs íve sem a darabnak. Egy hullámon rezeg minden, egy indulatban tart, egy hangon szólal meg. És ez a hang egyáltalán nem erőteljes, vagy érdekes, nem érzéki vagy obszcén, de még meghökkentő sem, így a figyelmet alig-alig tudja magánál tartani. Nincs csúcspont, sem mélypont, nincs igazi humor, így elgondolkodtató komolyság sem. A (lady) Macbethek jóval többet ígér, mint amit adni tud, így nem marad más utána, csak a határozott és kimondható csalódás.
Fotó: Dusa Gábor, tancelet.hu
