Fotó: Átrium Színház
Csak a test - vörös rózsák között vonagló, egy másik testbe csavarodó, megalázott és kiélvezett, gyönyörre vágyó, kontrollvesztett test. Frenák Pál In TimE című koreográfiája öt éve van színpadon, alakul és tisztul le a szemünk előtt. Egyre nyersebb, egyre sallagmentesebb, egyre testibb.
Látványos kezdés: egy arányos, izmos, tökéletes férfitest (Nelson Reguera) vonaglik a fekete talajra szórt vörös műrózsák között. Háttérben az elmaradhatatlan lángoló kanapé, minden vágyak és kéjek szimbóluma. Megtörténik, ami megtörténhet a fizikummal, a magányt széthasítja az akarás, a lelket úgy írja felül a test, Frenák olyan határozottsággal választja le az érzékelést érzésekről, hogy kétség sem maradhat, összetartoznak. A magányos mozdulatok nyöszörgését az erős, extrém magas sarokra komponált nő váltja, szőkén, de pillanatra sem szelíden érkezik (Jantner Emese). Elképzelhetetlenül hosszú combjait elegáns agresszióval viseli. Ura a testének - szemben a férfival, akit saját fizikai késztetései mozgatnak. Közhelyes, giccses, korlátolt gondolatok és képek, amelyek elfogadhatatlanságukkal megmutatják, mennyire közhelyesek, giccsesek és korlátoltak is vagyuk.
Majd két nő veszi birtokba a vörös kanapét, a nőiség eszköztárának teljes spektrumát használják és élvezik. Miközben görcsösen kuncogunk a szélsőséges csipőrángatáson, a divatbemutatók világát idéző bizarr vonulásokon, valahogy szánalmassá is válunk. Egy lepusztult sarki kisbolttá, ahol minden polc üresen kong, a hűtőket leeresztették, ami van, az is lejárt szavatosságú vagy leértékelt, minden ami elviselhető, az a saját testünk, a kirakat. A túlfeminizált nők és túlmacsoizált férfiak világának következő jelenete már a találkozásé: az agresszív hím rátalál az eszköztelen, gyönge nőre, aki egyszerre küzd a megalázás ellen és élvezi a kéjt. Aztán fordítva, a hatalmas, könyörtelen nő vetkőzteti a törékenyebb férfit. Frenák marad a sémáknál, egyik jelenet sem válik mássá, mint aminek indul, éppen ettől válik felháborítóan valóságossá.
Fotó: Átrium Színház
Majd két férfitest finom harcban találkozik, kialakul a dominancia-sor, majd a két test együtt, összhangban mozdul tovább. A darab legmeghittebb, legbensőségesebb és legszelídebb része ez. Hiányzik a kegyetlenség, a halálra ítélt test élettusája, a pusztító vágy, ami a vörös kanapéra szegezett trióban visszatér.
Két férfi és egy nő, az elképzelhető pózok mindegyikében szeretkezik a kanapé háttámláján, teljes meztelenségben. Az elviselhetetlenségig fizikai jelenetek ezek, a mesterien komponált fénybe - vagy inkább árnyékba - burkolt pornográfia képei. Majd, mikor már elfogadjuk, hogy ennyi az egész, hogy mindenki ennyi és a világ is, és ezzel semmi baj nincsen, megjelenik egy magányosan, szenvtelen szomorúsággal ücsörgő sártestű emberalak a vörös kanapé közepén, aki porból van és porrá lesz. És a két pillanat között sem más, csak por.
Fotó: Átrium Színház
Frenák az In TimE-ban nem markol túl sokat, viszont mindent fog. Nincsen szükség kifinomult absztrakciós képességre vagy kortárs táncok képi világához szokott szemre, ami megtörténik, ismerős és egyértelmű. Végső soron csak a test vagyunk.
2013. június 6. Átrium Film-Színház, az évadban utoljára
