A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

Hónapok óta ment a találgatás, a pletyka, hogy ki viszi majd tovább a Nemzeti Táncszínházat, miután Török Jolán megbízatása lejárt. A döntés megszületett, az utolsó pillanatok egyikében. Három pályázat érkezett a posztra, a kulturális államtikárság szerint a szakmai zsűri egyhangúlag Ertl Pétert támogatta.

A korábbi vezetés szívfájdalma volt, hogy ha külső embert nevez ki a kormány a színház élére, nem lesz idő átadni a futó projekteket. Ertl esetében erről nincs szó, hiszen 2006 óta ő a táncszínház igazgató-helyettese, így valószínűleg komolyabb változás sem várható a színház szakmai-művészi életében 2013 január elseje után, mikor elfoglalja a posztját. Ertl korábban két évtizeden keresztül a Honvéd Együttesnél dolgozott tánckari asszisztensként, majd koreográfusként.

Eddig csak az MTI-nek mondott pár szót az újdonsült leendő igazgató: "Fontos a zökkenőmentes átmenet, mert úgy látom, hogy a kultúra, különösen a táncművészet igen nehéz helyzetben van. Vonatkozik ez az együttesekre, a művészekre, a színházakra, és sajnos a közönségre is, tehát a művészeti szcéna mindegyik szegmensére. A megőrzés és a megújítás filozófiája alapján szeretném végezni a munkámat". Amint lehet, kifaggatjuk.

Addig is felelevenítjük Török Jolán interjúját, ahol elmondja, mi is a dolga a Nemzeti Táncszínház igazgatójának.

szólj hozzá: A színházigazgató: Török Jolán 

"Mi valamiképp mindannyian a színpadról érkeztünk" - Nagy Orsolya, a Nemzeti Táncszínház kulturális menedzsere beszél videósorozatunk negyedik részében arról, hogyan lett a népművelőből menedzser, hogyan zajlik az élet ennyi társulattal és mi történik, ha már tökéletesen elege van.

Először Hámor Jocót, a Gangaray Dance Company koreográfusát kérdeztük, majd Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze elmondta, milyen a színházi élet a táncos szemszögéből, megismertük a fotóst - s hátra van még az az ember, aki az egészet összetartja, Török Jolán, az igazgató.

Mi történik, ha a szólótáncos vakbélgyulladással érkezik? Nagy Orsolya válaszol.


szólj hozzá: Kultúr manager: Nagy Orsolya

Három nő áll az éjfekete színpad egy halvány fénytócsájában, láthatatlan orsót pörgetnek, életek felismerhetetlen szálai pendülnek selymesen ujjaik között. Moirák. Ők hárman azok, akik gombolyítják és elvágják az élet fonalát a görög mitológia szerint. Ők hárman döntenek Sorsról és Végzetről. Zeusz és Nüx lányai: az istenek Urának és az Éjszakának leszármazottjai. Rómában párkáknak nevezték őket.

A Budapest Táncszínház fekete egén a halál madarai keringtek: Zachár Lóránd Sec című koreográfiája az elmúlást, az elmúlásban elveszített test utáni létezést boncolja. Megrendítő finomsággal, mégis kérlelhetetlenül.

A moirák után megelevenednek a rítusok: ősi dobok kalapálnak az árnyékvilág főterén, lelkek keresik helyüket egymás mellett. Hol egymás testébe olvasdnak, hol szétválnak, jégtáncosokként siklanak a transzcendens fekete tér olajosan csillogó felületén. Sors és Végzet: a befolyásolhatatlan, könyörtelen és elkerülhetetlen élettények. A Sec-ben már nem kérdés a szabadság, nem kérdés a döntés vagy a változás lehetősége. Minden eldőlt: a halál elvitte az utolsó morzsákat is. Zachár elképzelése szerint ekkor már nem parolázik a lélek istennel, megy, amerre mennie kell. Az Írások szerint.

Könnyed, mégis súlyos léptekkel érkezik a másvilág, kérdés nélkül, mégis homályban. Mintha egy egészen különleges filmre váltott volna jegyet a néző: a saját halálának kockái peregnek a fekete vásznon. Kapcsolatok, elválások, szerelmek és hiúságok, féltékenység és beletörődés, az emberi lét szekvenciáin vezet át a koreográfus és a táncos, miközben egy pillanatra sem adják kézbe a saját sorsot, időnként újra felbukkan a három szövőnő, s figyelmeztet. A Végzetet nem ejtheted át, a Sors nem kérdez, csak válaszol.

A determináció nem pusztán a döntési szabadságot nyirbálja meg a Secben. Megmutatja azt is, hogy mindenkinek végig kell élnie a szerelmet, a búcsút, az összetartozást és az elválást a születése és halála között nyújtózkodó világi tisztáson. Ráébreszt, hogy a Sors önkénye feladatot jelent, s tisztességes fájdalmak és mély boldogság nélkül a moirák nem eresztenek. A Sec nem kesereg, mégsem ad megnyugvást. Keserédes sűrítménye az emberi életnek, hazugságok nélkül.

Budapest Táncfesztivál, 2012. április 28.

Ha bárki elmondaná a gimnazistáknak, hogy az orvos(ság)on és az ügyvéd(ség)en meg a közgazdász(ság)on túl igenis léteznek még értékes és hasznos szakmák, minden másképp alakulna. Lenne például sok képzett ezmegaz (nekem nem mondták el), nem mint most a sok átképzett izémegaz. Lehetne több profi és elismert koreográfus is, például.

Mert mit is tudunk a koreográfusok, a táncosok, a fotósok, a művészeti menedzserek vagy színházigazgatók munkájáról? Semmit. A költő ír, a macska miákol - de hogyan dolgoznak ők, akik nekünk a színházat csinálják?

A most következő videósorozatból minden kiderül. Vall a koreográfus (Hámor József), a táncos (Czár Gergely), a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán). 

Hogyan készül egy darab? Hogyan működik együtt a táncos és a koreográfus? Mi van előbb: a zene vagy a mozdulat? Érdemes manapság társulatot működtetni? Elsőként a koreográfus válaszol.

szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József